Volt egyszer egy kicsi mezei egér. A rét szélén, egy puha, meleg odúban lakott. Egész nap magokat gyűjtött, bogyókat talált, és este csendben majszolgatta a vacsoráját. Szerette a nyugalmat, a csillagfényes eget és a fű illatát.

Egy napon vendég érkezett. A városból jött egy rokon egér: csinosan fénylett a bajusza, a bundája sima volt, és fürgén mozgott.

– Üdv, kedves unokatestvérem! – csipogta a városi egér. – Megnézem, hogyan éltek errefelé.

A mezei egér örömmel terített. Elővette a legszebb kincseit: búzaszemet, árpamagot, pár édes bogyót és egy darabka száraz kenyeret. Leültek, és óvatosan rágcsálni kezdtek.

A városi egér belekóstolt, de összevonta a szemöldökét.

– Hm, egyszerű ez az étel – mondta. – Nálunk a városban sajt van, kalács, mézes dió, vaj és sok-sok finom morzsa. Gyere velem! Megmutatom, milyen bőséges egy igazi lakoma.

A mezei egér elgondolkodott. Szerette a csendes életét, de kíváncsi lett. Végül bólintott.

Alkonyatkor indultak. Átrohantak a mezőn, átbújtak egy sövény alatt, és beértek a városba. Nagy volt a zaj: kerekek zörögtek, ajtók csapódtak, emberek beszéltek. A városi egér ügyesen vezette társát egy nagy házhoz. A küszöb alatt besurrantak, és egy tágas szobába jutottak. Az asztalon ott maradt a vacsora: fehér kalács, sárga vaj, sajtdarabok, gyümölcs és illatos süteménymorzsa.

– Látod? – suttogta a városi egér. – Itt mindenből jut!

Felkapaszkodtak egy terítő szélére, és enni kezdtek. A mezei egér még soha nem ízlelt ilyen finomságokat. Elragyogott a szeme. Sajt, kalács, egy szem mazsola – minden falat csoda volt.

Egyszer csak nagy csattanás hallatszott: ajtó nyílt, léptek közeledtek. Az egerek ledermedtek. A városi egér gyorsan egy rés felé intett. Pici lábuk szaladt, szívük dobolt. A lépések elmentek, csend lett.

– Semmi baj – lihegte a városi egér. – Itt gyakran van ilyen. Gyere, együnk tovább!

Visszasettenkedtek az asztalhoz. A következő pillanatban halk nesz támadt: nyávogás, puha tappancsok. Egy macska közeledett! A két egér villámgyorsan egy sötét lyukba rejtőzött. A macska szimatolt, a farka ide-oda lengett, a karmai kaparták a padlót. A mezei egér reszketett, még a bajusza is.

Amikor végre elvonult a veszély, a városi egér újra mosolygott.

– Látod? Csak egy kis izgalom. A lakoma megvár!

Megint felmerészkedtek, de most a folyosón kutyaugatás harsant, valaki végighúzta a söprűt a padlón, és az asztalterítő megrezdült. Az egerek harmadszor is menekültek, be egy szűk repedésbe. A mezei egér levegő után kapkodott. Már nem érzett sem sajtillatot, sem kalácsot – csak a nagy ijedtséget.

– Kedves unokatestvérem – szólalt meg halkan –, nagyon finom itt minden. De én inkább rágcsálok kevéske magot békében, mint lakmározom félelemben. Hazamegyek a rétemre.

A városi egér vállat vont, de barátságosan bólintott.

– Ahogy szeretnéd. Nálam mindig lesz morzsa, ha mégis visszajönnél.

A mezei egér elbúcsúzott, és visszaindult. Amikor kiért a friss levegőre, mélyet szippantott. A csillagok barátságosan pislogtak, a fű susogott, és az odújában várta a csend. Elővette a magjait, lassan majszolt, és mosolygott.

Mert bizony igaz: jobb kevéssel élni békében, mint sokkal rettegésben.