Rézfaluban a reggelek hangokból készülnek. Kinyílik a pékség ajtaja, a levegő fahéjillatú, és a tepsik egymáshoz koccanva csilingelnek. A patak fölött kifeszített híd drótjai vékonyan zümmögnek, ha nekikap a szél, a biciklibolt előtt pedig a küllők néha halkan pingetnek, mintha szemlesütve köszönnének. Zsófi ezekből a hangokból gyűjt láthatatlan gombostűkkel: hangfüzetébe nem betűket, hanem hullámos vonalakat rajzol, mellette színeket és röpke megjegyzéseket. “Zizegés – sárga. Koccanás – ezüst. Csörrenés – jégkék.”

Egy keddi napon azonban olyan hangot hallott, amilyet még soha. Mintha egy vékony, csíkos kendő suhant volna el a fejénél, egy dallam, amely nem állt meg sehol. Hozzáért a fák leveléhez, megpendítette a bélyegzőpárnákat a postán, elbújt egy szitakötő hátán, aztán továbbszökellt. Zsófi megpróbálta lerajzolni a hangfüzetbe, de a ceruzája csak bolondos kacskaringókat kanyarított. A lap tetejére ezt írta: “Vándor dallam – színe változik.”

Zsófi a zeneiskola előtt találkozott Pál bácsival, a nyugdíjas karmesterrel, aki mindig egy fakó esernyőre támaszkodott. Az esernyő pálcája minden lépésnél Cisz-t nyekkent, Pál bácsi állítása szerint ezt az időjárás alakította ki rajta az évek során.

– Hahó, kis hanggyűjtő! – intett a bácsi. – Miért ráncos a homlokod?

– Egy dallam nem marad meg – mondta Zsófi. – Olyan, mintha nem találna helyet magának.

Pál bácsi hunyorgott, aztán megkopogtatta az esernyőt, ami most D-t is nyikkantott hozzá. – A dallamok csavargók. De ha jó fészekre találnak, megülnek. Fészek lehet egy hangszer, lehet egy csapat, lehet egy bátor torok.

Aznap délután híre ment a városban, hogy a Tavaszi Vásárhoz idén “Zajzengő Felvonulás” is tartozik: olyan zenekarok versenyeznek, akik mindennapi tárgyakból készítenek hangszert. Semmi hegedű, semmi zongora, sem trombita. Csak olyasmit lehetett hangszerként használni, amit a boltban eddig nem “hangszer” néven árultak. A Rézfalu Általános is benevezett.

– Mindenki hozza a saját találmányát! – mondta az osztályfőnök. – És kitalálunk közösen egy dalt.

Kitalálni közösen valamit sosem olyan egyszerű, mint mondani. Marci, aki nagyon szerette a ritmusokat, már az első napon három fazékfedővel érkezett, és azonnal ütni kezdte őket egy fakanállal. Emi, aki olyan halkan beszélt, hogy néha a macska is visszakérdezett, egy üres üvegsoron próbált dudolni, de ha valaki ránézett, a hangja visszaaludt. A Kalmár ikrek egy porszívócsőből építettek hosszú, búgó csodát; amikor belefújtak, a terem együtt rezgett a padlóval. Timi, akinek a zsebében mindig lapult valami csavarhúzó, egy rakás különböző méretű üveget hozott, és vízzel hangolta őket. A színük is más volt, mint a hangjuk, és ez Timit vigyorgásra késztette: “Szip-szup, víz-zene!”

A próbán azonban a hangok egymásra gurultak, mindenki a saját ízét akarta hallani. A vándor dallam, amit Zsófi keresett, csak egyszer-kétszer dugta ki a buksiját, aztán gyorsan elszökkent, mintha megrémült volna a sok lökdösődő hangtól.

– Kell egy fészek – mormolta Zsófi, Pál bácsi szavaira gondolva.

Másnap Zsófi elindult a dallam után. A pékségben a kenyerek lélegzése meleg és puha – a rácsokhoz ütődő tepsi halk ringásában a dallam mintha duruzsolt volna. A hídon a szél megpendítette a drótokat; a dallam újra felkapaszkodott, aztán a bicikliboltba ugrált, ahol a küllők röviden kacsintottak. Zsófi mindenhol megállt, hallgatózott, és a hangfüzetébe jegyezte, hogy mit hol talált. “Híd – húros. Pékség – ütős. Küllő – pengetős?” – írta nevetve.

Útközben rábukkant egy új barátra. A piac sarkán a mérleg tálcája fémesen rebbenve mozdult, amikor az árus paradicsomot pakolt rá. – Ez egy jó ‘ting’ – állapította meg Timi, aki később csatlakozott a vadászathoz. – Ha három ilyen van, akkor már skála.

A suszter műhelyében a kalapács koppanása hol lassabb, hol gyorsabb volt, mint egy szív dobbanása lépcsőzés után. A méhész a kertben pöfékelte a füstölőt; puha puffok szöktek fel, mint kis felkiáltójelek. A vándor dallam mindezek között hol erre, hol arra libegett, mintha a város maga lenne a furulyája.

Amikor visszaértek az iskolába, Zsófi a táblára rajzolta a város térképét, és azokra a helyekre csillagokat tett, ahol a dallam élénken reagált. – Nem fogjuk őt bekergetni egy dobozba – mondta. – Inkább megépítjük köré a várost, kicsiben.

A következő napokban a csapat lázas túrára indult. A bicikliboltos bácsi odaadott két régi kerékagyat, amiket az ikrek kifeszítettek, és pengetni lehetett, mint egy óriási hárfát. A pékségből kaptak különböző nagyságú tepsiket, amiket Marci gondosan hangolt: lisztből pöttyöket szórt rájuk, és figyelte, hol rezeg a legjobban. Timi üvegeit újra töltögette, és színes szalaggal jelölte, melyik milyen hang. Emi pedig, nem is tudni, hogyan, egyszer csak belekezdett egy vékony, tiszta “la-la”-ba, amikor a tornaterem ablakán át befütyült a szél. A hang a porszívócső mély búgásán lovagolt, és mindenki háta közepén hideg futott végig – nem a félelemtől, hanem mert valami a helyére kattant.

Pál bácsi közben felbukkant a próbákon, mintha csak a cipőfűzőjét akarná megigazítani a sarokban. – Ha sok az ezüsthang – mondta egyszer –, kell bele egy marék fa. Próbáljátok a gyümölcsös ládákat! Ütni, nem verni.

A felvonulás napján a tereken forgott a levegő. A standokon tetejéig púpozott eprek, készen az első harapás csörrenésére. A nagy színpadhoz díszített traktorok érkeztek, papírból vágott hangjegyek libegtek a magasban. Az első csapat fényes dobozokból épített valami űrhangszert, a második egy óriási vízvezeték-sípot cipelt. Zsófiék a saját “Városzenekarukat” gurították a kis kocsikon: küllőhárfa, üvegsor, tepsifon, ládadob, porszívóbőgő, és egy selyemszalaggal betekert régi ajtó, amelyik gyönyörűen nyöszörgött, ha lassan mozdították.

És akkor a hangosító pultnál valami pukkanás hallatszott. A mikrofonok elnémultak, a hangfalak pedig elhallgattak, mintha valaki elnémította volna őket. A tömeg hullámzott, kisebb zúgolódó moraj indult.

– Hopp, itt az ő ideje – súgta Pál bácsi, és az esernyője ezúttal F-et is morgott.

A Rézfalu Általános nem állt le. Marci felemelte a fakanalat, és három fényes koppanással jelezte a kezdést. Zsófi a levegőbe rajzolta a dallam első kacskaringóját, mint egy láthatatlan karmester. Az üvegek tisztán csilingeltek, a küllők mélyebben zenéltek, és a tepsik puha “bom-hangjai” úgy töltötték meg a teret, mintha a tér maga lenne a dobtest. Emi bezárta a szemét, és csukott szemhéján áttűnt valami fény: a hangja elindult, először félénken, aztán bátran, és a dallam végre nem szökött el. Megérkezett hozzá, és ráült a vállára.

A közönség lelassult. A gyümölcs árusa megállt az eprek fölött, egy kisfiú egy fél almagerezdet a szájához felejtett. A dallam nem lett hangosabb, mint a szél, de pontos volt. Vitte magával a város hangjait: egy csipetnyi mérleg-ting, egy csöppnyi híd-zümm, egy kanálnyi pékség-ringás. A porszívócső mélyén valami megedződött, mint amikor a patak kövei simábbak lesznek a sok csobogástól.

A végén nem volt “tádáá!”, csak egy hosszú, meleg leheletnyi csend. Az emberek aztán egyszerre kezdtek tapsolni, úgy, hogy a tenyerük is zenélni látszott. A zsűri, akik füzetekkel és komoly szemüvegekkel ültek a sátor alatt, a meghatottságtól suttogni sem bírt. Pál bácsi zsebkendőt vett elő, és úgy törölgette az esernyő nyelét, mintha az izzadt volna.

– Látod? – súgta Zsófinak. – Fészek.

A csapat nemcsak a díjat nyerte meg, ami egy kézzel faragott fa-metrógnómból és egy csokor tölgyfalevélből állt, hanem valami mást is. Hazafelé menet a hídon a drótok egyszerre megszólaltak, és mindegyikük hallotta azt a kacskaringós dallamot. Nem kellett utána sietni. Az üvegekben, a küllőkben, a tepsikben és Emi hangjában már ott volt. Zsófi a hangfüzetében az utolsó oldalra csak ennyit írt: “A vándor dallam fészke: mi.”

Amikor másnap reggel újra kinyílt a pékség ajtaja, a tepsik csörrenése már nem volt ugyanolyan. Mintha kacsintott volna. Rézfaluban azóta a vásár napját úgy emlegetik: “amikor a város zenekarrá állt össze”. És ha valaki figyel, néha meghallhatja, ahogy a szél ugyanazt a dalt viszi, és ugyanazt az üzenetet: a zene nem tárgy, hanem találkozás.