Mélyen a puha föld alatt lakott egy kis vakond az anyjával. A járatok sötétek voltak, de melegek és biztonságosak. A kis vakond szeretett ásni, csúszni-mászni, és figyelni, milyen neszek rezegnek a földben. Anyukája sokat tanította: hogyan hallgasson figyelmesen, hogyan érezze meg a föld illatát, és hogyan találja meg a finom gyökereket.

Egy nap a kis vakond felpattant és büszkén mondta: „Anya, én már látok! Most már olyan nagy vagyok, hogy mindent látok a járatban.” A hangja vidáman csengett, és nagyon elégedett volt magával.

Anyukája megsimogatta a puha bundáját. „Mi, vakondok, nem a szemünkre hagyatkozunk, kicsikém” – mondta csendesen. „A szemünk kicsi és gyenge. A fülünk és az orrunk vezet bennünket.”

„De én tényleg látok!” – makacskodott a kis vakond. „Meg tudom mondani, mi van előttem. Nézd csak!” És büszkén kihúzta magát a sötét alagútban.

„Jól van” – bólintott az anyukája mosolyogva. „Akkor próbát teszünk. Ha ilyen ügyesen látsz, mondd meg, mi ez.” Anyukája letett elé egy apró, illatos darabot a földre. „Itt van egy kicsi tömjén, illatos gyanta. Mondd meg, mi ez, ha látod.”

A kis vakond előrecsoszogott. Hunyorogni próbált, mintha az segítene a sötétben. Szimatolt is egy kicsit, de a büszkesége nagyobb volt, mint a figyelme. Megérintette a darabkát a mancsa hegyével, és eltökélten kijelentette: „Ez egy kő. Biztosan kő.”

Anyukája finoman megrázta a fejét. „Drága kicsim” – szólt szelíden –, „nemcsak hogy nem látsz, de most még az orrodra sem figyeltél. Ez nem kő, hanem tömjén – erős, különleges illatú gyanta. Ha használtad volna az orrod és a füled, rájöttél volna.”

A kis vakond elszégyellte magát. „Sajnálom, Anya” – suttogta. „Azt hittem, mindent tudok. Inkább figyelek, és tanulok tőled. Nem fogok dicsekedni azzal, ami nincs is.”

Anyukája szeretettel hozzá simult. „Így bölcs dolog” – mondta. „Ne állíts olyat, amit nem tudsz. Aki azzal dicsekszik, amije nincs, hamar leleplezi önmagát. Inkább légy őszinte, és használd azt, amid van. A te orrod és füled igazi kincs.”

Attól a naptól a kis vakond csendesebb lett, de sokkal figyelmesebb. Szimatolt, hallgatózott, és minden nap ügyesebb lett a föld alatti világban. És ha eszébe jutott a „kő”, mindig elmosolyodott, és még jobban figyelt – mert tudta, hogy az igazság és az őszinteség mutatja a helyes utat.