Egyszer volt, hol nem volt, élt egy király, akinek tizenegy fia és egy leánya volt. A leányt Elizának hívták. A testvérek szerették egymást, együtt játszottak az erdőben, a kertben és a tó partján. Vidám volt minden napjuk, mígnem a király új feleséget vett. Az új királyné hideg szívű és irigy volt: nem tűrte a gyermekek derűjét.

Egyszer, amikor a király távol járt, a mostoha varázslattal vad hattyúvá változtatta a tizenegy fiút. Nagy, fehér szárnyuk nőtt, és elszálltak, mint a felhők. Elizát nem varázsolta el, de el akarta rejteni a szépségét és a jóságát. Diólével és korommal bekente az arcát, összekuszálta a haját, és úgy állította a király elé, hogy az meg sem ismerje saját lányát. A király, akinek elhomályosult a szíve, elküldte Elizát messzire, egy erdei kunyhóba.

Eliza magára maradt. Sírt egy kicsit, aztán letörölte a könnyeit. „Megtalálom a bátyáimat” – határozta el. Ment-ment az erdőn át, míg egy nagy tóhoz ért. A víz sima volt, mint az üveg. Amikor a nap lement, tizenegy hattyú szállt a partra. Amint a vörös fény kihunyt az égen, a hattyúk megremegtek, és tizenegy ifjú állt Eliza előtt. „Húgunk!” – kiáltották, és körülölelték őt. Elmondták, hogy nappal hattyúk, éjjel emberek, és messze, a tengeren túl, egy sziklás szigeten élnek. „Holnap elviszünk magunkkal” – ígérték.

Másnap virradatkor a fiúk erős kérgű vesszőkből hálót fontak, és beléfektették Elizát. A tenger fölé emelték, és szárnyukkal úgy csapdostak, mintha fehér vitorlák lettek volna. Délben egy magányos sziklán pihentek meg; a hullámok a kőhöz csapódtak, de Eliza imája megóvta őket. Napnyugtakor egy magas sziklás partnál landoltak. Ott volt a barlangjuk, ahol éjszaka emberek lehettek, nappal pedig újra repülniük kellett.

Az első éjszakán Eliza álmot látott. Egy jóságos hang szólt hozzá: „Megmentheted a bátyáidat. Szedj csalánt a temetőből, ahol a növény a legerősebb. Törd meg a rostjait, fond belőle fonalat, és szőj tizenegy ingeket. Amíg dolgozol, egyetlen szót sem szólhatsz, nem nevethetsz. Ha megszeged, halál vár a bátyáidra.” Eliza felébredt, kezeit összekulcsolta. „Némán is kitartok értetek” – suttogta magában, és onnantól nem ejtett ki egy hangot sem.

Reggel csalánt keresett. A növény égette a kezét, csípte a karját, de Eliza tűrte. Fonalat sodort a szúrós szálakból, és a barlangban szőni kezdte az ingeket. Véresre dörzsölte a tenyerét, mégis dolgozott tovább. Éjjel a bátyjai emberi alakban tértek haza, és némán, mellette csendben segítettek, amiben tudtak: vizet hoztak, árnyékot vetettek a tűző nap ellen, és összegyűjtötték a következő napi csalánt.

Egy nap a közeli ország királya vadászni jött a szigetre. A kíséret elől Eliza a barlangba húzódott, de a király meglátta a szép, szelíd lányt, amint zöld levelekből sző. Szólította, de ő nem felelt: némasági fogadalma kötötte. A király mégis látta a jóságát a tekintetében, és gyengéden a palotájába vitte. Úri ruhát adott rá, és gondosan őriztette. Eliza tovább dolgozhatott, mert a király nem tiltotta meg neki, csak azt nem értette, miért nem beszél.

Hamarosan a király megkérte Eliza kezét. A néma lány szíve a bátyjaiért dobbant, de tudta: ha mellette marad, folytathatja a munkát. Így lett belőle királyné. Udvari szobájában, egy kis asztálnál szőtte a csalán-ingeket. Éjjelente pedig a temetőbe lopódzott, hogy újabb csípős növényeket gyűjtsön. A nép suttogni kezdett: „Miért jár a királyné a sírok között? Miért hallgat mindig?” A főpap, aki nem szerette az idegent, még gyanakvóbb lett. Követte Elizát, és amikor a királyné fekete éjben, összekarmolt kézzel csalánt tépett, bizonyítéknak hitte a látottakat.

Nem telt bele sok idő, a főpap a király elé állt: „Boszorkány!” – mondta. A nép is zúgolódott. A király szerette Elizát, de a rágalmak sűrűn hullottak, mint a hó. Elizát börtönbe vetették, és már a máglyát is elkészítették. A zárka hideg volt, ám ő a fal tövében tovább szőtt. Tíz ing elkészült. A tizenegyediknek azonban még egy ujja hiányzott, amikor eljött a kijelölt nap hajnala.

Megkötözték a kezét, de a karján vitte a köteget: az ingeket, amelyekért a bőrét és a csendjét adta. A téren lángra lobbant volna a fa, amikor az égen fehér csapat suhant át. Tizenegy hattyú keringett a máglya fölött. Eliza felemelte kezeit, és sorban a madarakra dobta az ingeket. Ahogy egy-egy ruha a tollas testre hullott, azonnal emberré vált az a hattyú: herceg lett belőle, ahogy volt régen. Csak a legifjabbnak maradt egy hattyúszárny a karja helyén, mert az utolsó ingnek hiányzott az egyik ujja.

Eliza ekkor, először hosszú idő óta, kimondta az első szót: „Ártatlan vagyok.” Elmesélte a királynak és a népnek a varázslatot, a csalán-ingeket, a némasági fogadalmat. A főpap elsápadt, a nép elcsendesedett, a lángot eltaposták. A király térdre ereszkedett Eliza előtt: „Bocsáss meg, hogy nem értettelek!” A tizenegy herceg köréjük állt, és a legkisebb a szárnyát is ölelésre tárta. Némaság, fájdalom, félelem elmúlt, mint a vihar a tenger felett.

Eliza bátyjai visszanyerték életüket, és bár a legkisebbnek egy szárnya maradt, úgy mosolygott, mint aki könnyebb lett a tehernél. A királyné pedig többé nem félt a csípős csalántól, sem a suttogó szavaktól. Tudta, hogy a kitartás és a testvéri szeretet hegyeket mozdít. A rossz mostoha emléke köddé vált, mint a reggeli pára. A király és Eliza bölcsen uralkodott, a hercegek hűséggel szolgálták hazájukat, és ha a szél a tó fölött fehér tollat sodort, mindenki emlékezett rá: egy lány csendje hangosabb volt száz harangnál.