Egyszer régen élt egy király, akinek tizenkét szépséges lánya volt. Esténként a király bezárta a szobájuk ajtaját, ám reggelre mindig úgy találták a hercegkisasszonyok cipőit, mintha egész éjjel táncoltak volna: talpukon lyukak, pántjaikon kopások. Senki sem tudta, hová tűnnek el éjszaka, és hogyan válnak a cipők cafatokká.

A király hirdetményt tett közzé: „Aki három éjszaka alatt kinyomozza, hol táncolnak a lányaim, az elnyeri egyikük kezét és a fele királyságomat is. De aki háromszor próbálkozik, és nem tud felelni, arra szörnyű büntetés vár.” Sok királyfi vállalkozott, de mind elbukott, mert reggelre mélyen aludtak, semmit sem láttak, és a hercegkisasszonyok cipői csak tovább koptak.

Egy napon egy szegény, sebeitől fáradt katona indult hazafelé, s útja egy öregasszonnyal kereszteződött. „Hová tartasz?” kérdezte az öreg. „A királyhoz” felelte a katona. „Megpróbálom megfejteni a titkot.” Az öreg elmosolyodott, és egy köpenyt adott neki. „Ez a köpeny láthatatlanná tesz. Amikor a lányok bort adnak, úgy tégy, mintha innál, de öntsd ki titokban. Aztán kövesd őket, s hogy bizonyítani tudj, törj le egy-egy ágat a csillogó fákról, és ha tudsz, hozz fel valamit a palotájukból is.”

A katona a király elé járult, és vállalta a próbát. A hercegkisasszonyok kedvesen fogadták. Az esti órán aranyserlegben bort vittek neki. Ő azonban, emlékezve az öreg szavára, a bor nagy részét a köpenye alá rejtve kilöttyintette, majd úgy tett, mintha elnehezedne a szeme, és mély álomba merülne. A lányok nevetgélve megnyugodtak.

Éjféltájt az ajtó bezárva volt ugyan, de a legidősebb hercegkisasszony a fekhelyéhez lépett, megkopogtatta, s az ágy alól titkos lépcső tárult fel a föld mélyébe. A lányok fénylő ruhákat öltöttek, csillogó papucsot vettek fel, s elindultak. A láthatatlanná lett katona csendben utánuk somfordált. A legkisebb hercegkisasszony egyszer csak felkiáltott: „Valaki mintha a ruhám szegélyét taposná!” „Csak a lépcső nyikkan” legyintett az idősebb nővére, és mentek tovább.

A föld alatt csodálatos liget nyílt: az első fák levelei ezüstként villogtak. A katona óvatosan letört egy ágat. A levelek csilingeltek, a legkisebb ismét megállt: „Halljátok? Mintha csengetnének!” „Csak a szél játszik” felelte a nagyobbik, és tovább siettek.

Hamarosan aranyló ligetbe értek, ott a katona aranyágat tört. Aztán gyémántfák közé jutottak, és a katona egy csillogó gyémántágat is zsebre tett. A lányok egy tó partjára érkeztek, ahol tizenkét kis csónak ringott, bennük tizenkét ifjú várt rájuk. Mindegyik hercegkisasszony a maga hercegéhez ült. A katona nesztelenül a legkisebb mellé telepedett a csónak fenekére.

„Ma nehéz a csónak” sóhajtott a legkisebb. „Bizonyára a nyári meleg nyomja a levegőt” felelte neki a herceg, s evezni kezdett. Átértek a tó túlsó partjára, ahol egy föld alatti palota ragyogott fényben. A termekben muzsika szólt, s a tizenkét pár táncba perdült. A katona körbejárt, és mikor senki sem figyelte, ivott egy kortyot egy aranyserlegből, aztán azt is eldugta a köpenye alá. Táncoltak, táncoltak, mígnem a cipők talpa lekopott, és hajnalodott.

Visszatértek a csónakokhoz, a fiúkkal visszaevezték a tavat, majd a három ligeten át a lépcsőn fel a szobába. A katona elébük sietett, és úgy feküdt az ágyára, mintha ott aludt volna egész éjjel. Reggel a hercegkisasszonyok mosolyogva mutatták apjuknak a szétjárt cipőket.

A második éjszaka minden ugyanígy történt: a bor kiöntve, a köpeny vállon, lefelé a lépcsőn, át az ezüst-, arany- és gyémántligeten, csónakba szállás, tánc hajnalig. A katona újra figyelt, s mindent megjegyzett. A harmadik éjjel is követte őket, hogy semmi kétség ne maradjon.

Mikor letelt a három nap, a király maga elé hívatta a katonát. „Nos, megoldottad a rejtélyt?” kérdezte. A katona illedelmesen meghajolt. „Felség, lányaid éjfélkor titkos lépcsőn át egy föld alatti palotába mennek. Előbb ezüst, aztán arany, végül gyémántligeten haladnak át, a tavon csónakokban kelnek át, ahol hercegek várják őket, s ott táncolnak hajnalig. Bizonyítékom is van.” Elővette az ezüst-, arany- és gyémántágat, s végül az aranyserleget is.

A hercegkisasszonyok látták, hogy a titok kiderült, s nem tagadhatták tovább. A legidősebb előlépett, és így szólt: „Igaz minden. Bocsásd meg, édesapánk, hogy eltitkoltuk a táncainkat.” A király hol szigorúan, hol szomorúan nézett rájuk, aztán a katonához fordult: „Szavam áll: válassz közülük feleséget, és légy a birodalmam örököse.”

A katona elmosolyodott. „Nem vagyok már ifjú, Felség. A legidősebb hercegkisasszony kezét kérem.” Úgy is lett: nagy lakodalmat ültek. A titkos lépcsőt bezárták, a lányok nappal, fényben és zeneszó mellett táncoltak ezután. A katona hűséges férj lett, a király pedig, amikor eljött az ideje, neki adta a koronát. És ha meg nem haltak, ma is emlegetik, hogyan oldotta meg a legkülönösebb rejtélyt, amit valaha királyi udvar látott.