Egyszer volt, hol nem volt, egy faluban élt egy szorgalmas tejeslány. Hajnalban kelt, megfejte a tehenet, és a friss, fehér tejet egy nagy vödörbe töltötte. A vödröt óvatosan a fejére tette, kendővel rögzítette, és elindult a vásárba.

A reggel hűvös volt, a fűben harmat csillogott. A tejeslány lépett egyet, aztán még egyet, s közben mosolygott. Suttogva beszélt magához, hogy ne unatkozzon az úton.

– Eladom a tejet. – mondta halkan. – Kapok érte jó pénzt. A pénzen veszek tojásokat a szomszédtól. Sok-sok tojást.

A lány elképzelte a meleg, szalmaszagú fészket. – A tojásokból csibék kelnek ki. Pici, sárga csibék. Csip-csip, csip-csip! – nevetett magában.

– A csibék megnőnek – folytatta –, tyúkok és kakasok lesznek. Jó gabonát adok nekik, és szépen gondozom őket. Erősek lesznek és szépek. A vásáron majd eladom a tyúkokat. Akkor még több pénzem lesz!

Ahogy lépdelt, a vödör ringott a fején, a tej halkan loccsant benne, mint egy kicsi tó. A tejeslány szeme felcsillant. – Azzal a pénzzel veszek egy szép, kék szalagot a hajamba. Sőt, talán új cipőt is, amelyik nem kopog, hanem puhán lép. És egy egyszerű, de csinos ruhát, amit megdicsérnek a barátnőim.

Látta maga előtt a falusi ünnepet. Zenészek játszanak, az emberek nevetnek, a gyerekek futkároznak. – Ha elmegyek az ünnepre – suttogta –, mindenki rám néz majd a szép szalagomra. Ha valaki hirtelen rám kiált: „Gyere táncolni!”, én így teszem a fejem: nem rögtön mondok igent! – és a lány mosolyogva megrázta a fejét, hogy megmutassa, milyen büszkén tud nemet inteni.

Abban a pillanatban a vödör megbillent. A tej nagyot loccsant, és ki is ömlött. Le a lány vállára, le a ruhájára, le a poros útra. A fehér tej patakként folyt, aztán eltűnt a földben.

A tejeslány megállt. A szíve összeszorult. A fején már nem ringott semmi, csak a kendő csücske. – Ó, jaj! – sóhajtotta. – Nincs tejem. Ha nincs tejem, nincs pénzem. Ha nincs pénzem, nincs tojásom. Ha nincs tojásom, nincsenek csibéim. Ha nincsenek csibéim, nincs ruha, nincs szalag…

Lassan hazasétált az üres vödörrel. Otthon az anyja az ajtóban várta. Látta a csuromvizes ruhát és az üres vödröt.

– Mi történt, lányom? – kérdezte gyöngéden.

A tejeslány elszégyellte magát, és mindent elmesélt. Az álmokról, a csibékről, a ruháról, a szalagról. És arról a kis fejrázásról.

Az anyja megsimogatta a vállát. – Szeretek álmodni veled – mondta –, de ne feledd: előbb a munka, aztán a jutalom. Ne számold a csirkéket, mielőtt kikelnek. Tedd le biztosan a lábad, tartsd egyenesen a vödröt, és a többi majd jön magától.

A tejeslány bólintott. Könnyei száradni kezdtek. – Igazad van, anya. Holnap újra megpróbálom. Óvatosabban fogok menni, és nem rázom meg a fejem.

Másnap hajnalban megint megfejte a tehenet. A tej újra fehér volt és meleg. A vödröt ismét a fejére tette. Most lassan lépdelt, egyenesen tartotta magát. Nem sietett, nem álmodott túl nagyot az úton. Csak arra gondolt: „Eljutok a vásárba, eladom a tejet.”

És így is lett. A vödör tele maradt, a lány mosolygott, és megértette: az álmok akkor a legszebbek, ha lépésről lépésre építjük őket.