A domb oldalában élt egyszer egy szorgalmas szőlősgazda. Egész életében a tőkéket gondozta: metszegette az ágakat, kapálta a földet, és örömmel nézte, ahogy az apró rügyekből nagy, édes fürtök lettek. Fiai szerették apjukat, de nem mindig értették, miért kell ennyit dolgozni a poros, kemény földben.

Egy nap a gazda nagyon elfáradt. Behívta fiait a szőlőlugas árnyékába, és halkan így szólt: „Gyermekeim, kincs rejtőzik ebben a szőlőben. Ne adjátok el a földet! Ássátok fel, dolgozzatok meg érte, és megtaláljátok.” A fiúk nagyra nyílt szemmel néztek egymásra. „Kincs? Arany? Ezüst?” — suttogták izgatottan. A gazda mosolygott, megsimogatta a kezüket, és még egyszer megismételte: „Dolgozzatok meg érte.” Hamarosan elcsendesedett, és többé már nem volt velük.

A fiúk szívében visszhangzott az üzenet: kincs a szőlőben! Másnap korán reggel ásót, kapát, gereblyét ragadtak. „Itt ássunk!” — mondta az egyik. „Ne, ott, a nagy tőke mellett!” — felelte a másik. Végül úgy döntöttek, minden sort végigásnak, nehogy bármit is kihagyjanak.

Ástak az első sorban, aztán a másodikban, a harmadikban, a tőkéknél és a sorok között is. Fordult a föld, koppant az ásó, fújtattak, izzadtak. „Te látsz valamit?” — kérdezte az egyik fiú. „Csak köveket és gyökereket” — sóhajtott a másik. De nem adták fel. Minden rögöt megmozgattak, minden kis darabka földet megforgattak. Napokon át dolgoztak, míg a szőlő egészét át nem ásták.

Amikor a nap végre lement, és a karjuk elfáradt, körbenéztek. Nem találtak se ládát, se aranyérmét, se csillogó ékszert. „Talán rossz helyen kerestük?” — kérdezték csüggedten. Mégis, a gazda szavait nem feledték, és tovább gondoskodtak a földről: kigyomlálták a gazt, fellazították a talajt, öntözték a tőkéket, és óvatosan kötözték a hajtásokat, nehogy a szél letörje őket.

Eltelt a tavasz, eljött a nyár. A rügyek kipattantak, a levelek nagyra nőttek, és a szőlőfürtök egyre nehezebbek lettek. A fiúk csodálkozva jártak végig a sorok között. „Nézd, mennyi! Soha nem láttam ilyen bő termést!” — kiáltotta az egyik. „Apa szőlője tele van édes, fénylő szőlővel!” — örvendezett a másik.

Ősszel, amikor eljött a szüret ideje, annyi szőlőt szedtek, hogy a kosarak megteltek, a kocsik roskadoztak, és még mindig maradt a tőkéken. A fáradságuk meghozta gyümölcsét — szó szerint! A fiúk egyszerre értették meg apjuk üzenetét. Leültek a lugas alá, és halkan mondták: „A kincs nem a föld alatt volt, hanem a munkánkban. A szorgalmas kéz, a gondos törődés tette gazdaggá a szőlőt.”

Attól a naptól fogva nem kerestek ládákat és aranyat. Inkább nap mint nap együtt dolgoztak, megosztották a feladatokat, és becsben tartották a földet, amit apjuktól kaptak. És a szőlő évről évre hálásan termett.

Mert a kincs néha nem csillog. Néha csak finoman mosolyog a kosárban, illatos fürtök formájában, és azt suttogja: a szorgalom a legnagyobb gazdagság.