Virágvárban a tornyok tetején tulipánok voltak festve, a kapu felett pedig színes üvegdarabok csillogtak úgy, mintha valaki egy hatalmas cukros dobozt borított volna a városra. Boróka hercegnő minden reggel rajzos térképeket készített a vár udvaráról, külön színt kapott a rózsakert, a pékség illatcsíkja és Tóbiás, a szamár alkonya-szürke füle. Egy délelőtt azonban valami különös történt: a krétái egyszerre szürkévé porladtak az ujjai között.

Először azt hitte, túlságosan erősen szorította a kéket. De amikor az ablak színes üvegén át rámordult a várőrség harangja, már csak tompa üveg nézett vissza rá. A királyné kedvenc, mélykék ruhája hirtelen vizesen halvánnyá fakult, a trónterem faliszőnyegei pedig úgy lógtak, mintha valaki kiradírozta volna róluk a mintákat.

Lőrinc király tanácsot ült, a főfestő a bajusza végét rágta, az alkimista pedig forralt vizet csorgatott a fülére, hátha onnan jön az ötlet. De az ötlet csak nem jött. Akkor toppant be Zalán herceg, Virágvár szomszédjából, a táskájában egy iránytűvel, amelynek szélrózsája napraforgóként forgolódott.

– A Színkút – mondta Zalán, mintha csupán azt kérdezné, hol a méz. – Nálunk a könyvtárban olvastam róla. Aki a színeket keresgéli, az ott talál választ.

A Cérnák Könyvtárában, ahol a polcokon a régi tekercsek illata úgy keveredett a ragasztó és frissen sütött kalács szagával, mint egy különös ebéd, Boróka és Zalán egy poros kódexre bukkant. A lapok szélén apró virágok rugóztak, a betűk között mintha pici hangyák sétáltak volna. A szöveg így szólt: Amíg a kút mesét hall, a világ színei járnak. Ha a csend ráköti csomóját, a színek megalszanak.

– Hát akkor megyünk – döntött Boróka, és a hangja nem csengő volt, hanem határozott, mint a kovács kalapácsa.

Magukhoz vették Tóbiást, a hűséges szamarat, egy kosár szilvát és egy fakanalat, mert a hercegnő szerint minden úton jól jön egy fakanál. Átvágtak a piac tarka sátrai között, amelyek most úgy lógtak, mint kimosott zászlók az eső után. A festő Verka néni a műhelye előtt állt, és könnyező tekintettel mutatta meg a főzőkádakat: a mályva kifakult, az indigó áttetszővé lett.

– Vigyétek ezt – kunkorított le egy hosszú indigókék szalagot, amely mintha emlékezett volna még a mélységre. – Talán a Színkút is emlékezik.

Továbbmentek a Kaleidoszkóp-liget felé, ahol a levelek mindig csapatokban cseréltek árnyalatot, mint a halak a vízben. Most azonban a fák lombjai grafitceruzával satírozott mezőnek tűntek. Egy szarka – Cinc – csatlakozott hozzájuk, és furcsa, kérdő hangon csipogott. Tóbiás megcsóválta hosszú fülét, és úgy döntött, ő is csatlakozik a csipogáshoz. Boróka nem tudott fütyülni, de pattogtatta a fakanalat a kosár oldalán: tok-tok-tok.

Az erdő mögött, a rezgőfűvel benőtt halmon, ott lapult a Színkút. Oldalát apró mozaikok borították, mindegyiken más árnyalatú hullám, másféle levél. Most azonban a mozaikok fakón bámulták a világot. A kút fedelén a csend csomója feküdt: sötétkék bőrből font bog, amelynek végei a levegőhöz tapadtak, mintha megfagyott zsinór lenne.

A kút peremén összegömbölyödött valaki. Először kőnek tűnt, aztán moha lett belőle, végül elmozdult, és Boróka látta: egy kicsi sárkány volt, akinek a pikkelyei többnyire szürkék, itt-ott pöttynyi zöld, rejtőző sárga sejlett csak. A szeme viszont élénk, kíváncsi és kicsit szégyenlős.

– Foltos vagyok – mondta halkan. – A kút őre. Ha senki sem jön mesélni, ellustulnak a színek bennem is. Egyszer tüsszentettem, és a csend megkötötte ezt a csomót. Olyan lett a levegő, mint a félig elkészült pulóver.

– Kibogozzuk – felelte Zalán. – De hogyan?

A kódex lapján a margón apró betűk rejtőztek: A csend csomóját hanggal lehet oldani, de nem akármilyennel. Olyannal, amelyik történetet hordoz. A világ hangjaival.

– Akkor hangokból szövünk mesét – vágta rá Boróka, és a fakanalat megpörgette az ujjai között.

Visszafordultak a piactérre, s a hírt úgy vitték, mint rugalmas kötelet: mindenki kapaszkodott belé. Jött a pék, vállán hosszú lapáttal, hozta a szakajtók dobbanását és a kenyérhéj roppanását. Érkezett a kovács két kalapáccsal, csilingelő ritmusban. A halas asszony csurgatta a vödröt, közben cuppogott, mint a dagasztott sár. A gyerekek csörgőmagokat tettek papírzacskóba, a libák gágogtak, Cinc a szarka pedig úgy kacskaringózott a fejük felett, mint egy tollból lett villám.

A kút köré gyűltek, és Boróka felemelte a kezét. Nem mondott beszédet. Csak elindította a mesét. Tok-tok-tok – szólt a fakanál. Ráfelelt a pék: puff-puff, a kovács: ting-ding, a libák: gágá, a halas: csupp, a gyerekek: surrogó-susogó. Zalán közben halkan mormolt, mintha régi térképeket olvasna: itt egy folyó kanyarodik, ott egy domb horkant egyet. Foltos előrehajolt, a pikkelyeiben mintha megrezdült volna valami.

A hangok összeértek, és történetté álltak: egy város meséjévé, ahol a kenyér dübörög, a vas csillan, a víz csobban, és a szél lágyan belekap a vászonba. A csend csomója megnyikordult. Mint amikor egy makacs cipőfűző adja meg magát. A bog mintha sóhajtott volna, és bumm, egyetlen leheletnyit meglazult.

– Még! – suttogta Foltos, és a hangja egyszerre volt szomjas és reménykedő.

Boróka elővette az indigókék szalagot. Rákötötte a fakanál végére, és úgy lengette, mintha kis folyót ébresztene. A szalag pörögve susogott, hozzáadta a maga sötét és mély, békés hangját. Zalán ekkor ráütötte tenyerét Tóbiás oldalára, a szamár jóízűen iázott, a kovács válaszul gyorsított, a pék a lapátjával pergőt dobolt. A város hangjai újra elindultak, de most már együtt lélegeztek.

A csomó másodszor is engedett, aztán harmadszor, és végül, egy finom reccsenéssel, lecsúszott a kútról. A fedél felpattant, és mélyéről valami különös fény gomolygott elő, nem vakító, inkább meleg és friss, mint a kenyérhéj, amikor még épp csak pirosra pirult. Boróka az indigószalagot a vödör füléhez kötötte, és leengedte. A vödör úgy tért vissza, mintha fényben fürdött volna: a víz hullámain apró pelyhek úsztak, mindegyik egy szín emléke.

Foltos óvatosan belekortyolt. Pikkelyei egymás után ébredtek fel: előbb egy borsózöld folt a nyaka alatt, aztán egy parázs-narancs csík a háta közepén, végül egy ravasz-lila petty a farka hegyén. Felnevetett, de ez a nevetés nem lángolt, inkább szivárványosan gurult.

– A kút nemcsak a színeket issza, hanem vissza is ad belőlük – mondta Zalán, és a szemében apró tükrök csillogtak a fénytől.

Ahogy a vödör kis fröccsenései elérték a mozaikokat, a kút oldala újrafestette magát. A mozaikok közül kilépett egy macska árnyéka, és gyöngéd ujjával megsimította Boróka térdét. A rét túloldalán a fű visszanyerte csípős-zöld szagát, a Kaleidoszkóp-liget újból énekelni kezdte a színeit: a levelek egyenként vállalták fel saját árnyalatukat, aztán együtt táncoltak.

Mikor visszaértek a várba, a király bajusza nem pontosan olyan lett, mint előtte: a szürkébe parányi rézvörös csillanások költöztek, amelyek minden kacajnál mosolyognak. A királyné ruhája sem ugyanazt az árnyékot hordta: mélyebb lett, mint a folyó kanyarja, ahol a halak pihennek. A város háztetői pedig apró mintákat kaptak, amelyeket csak az vett észre, aki felemelte a tekintetét és hagyta, hogy a színek maguktól szóljanak.

Aznap délután Lőrinc király kihirdette: minden hónapban lesz Színjárás nap. Aki csak tud, eljön a kúthoz, hoz magával egy hangot és egy történetfoszlányt. A pék a roppanást, a kovács a csilingelést, a gyerekek a szaladást, a libák a gágogást. Foltos a kútnál maradt, már nem szomorúan bújt meg a peremen, hanem a fedélen unatkozó gyík módjára napozott, időnként kicsi füstkarikákat fújt, amelyekben pillanatokra felvillant egy-egy lila pötty.

Boróka sosem tanult meg fütyülni, és már nem is bánta. Rájött, hogy a hangok nem csak a szájban laknak. Tudott fakanállal mesélni, szalagot susogtatni, vödröt billegtetni. Zalán pedig a szélrózsás iránytűjét a kút peremébe állította, és ettől a szél, valahányszor arra járt, tisztelettel megemelte kalapját a város felett.

Ha valaki arra téved Virágvárban, egy különös csíkot is felfedezhet a nagy ebédlőasztal alatt. Az a csík csak azoknak látszik, akik valaha hangot vittek a Színkúthoz. Egyszer narancs, másszor eperpiros, néha pedig bodzalila. Amikor Boróka és Zalán arra csúsztatja a tenyerét, mindig akad egy morzsányi festékpötty, amelyik odabújik a bőrükhöz. Az a pötty nem karcol, nem szúr. Csak kacsint, mint Foltos, és azt suttogja: Meséltek? Akkor megint jönnek a színek.