Koppenhága egyik elegáns házában nagy estély volt. Nevetés, zene, beszélgetés töltötte meg a szobákat. A bejáratnál azonban két különös hölgy ólálkodott, akiket csak kevesen láthattak. Ők Fortuna szolgálói voltak. Az egyikük egy pár fényes, fekete kalucsnit tett le a ruhatárnál.

– Aki ezeket felhúzza, ott terem, ahol a szíve legjobban vágyakozik – suttogta. – Csakhogy a kívánság sokszor meggondolatlan!

Az estély vége felé egy tanácsos úr vitatkozott a vendégekkel. – A régi idők! – sóhajtotta. – A középkorban minden nemesebb volt, egyszerűbb, igazabb. Bárcsak egy napra visszamehetnék oda!

A távozásnál a tanácsos sietve felkapott egy pár kalucsnit – épp a különös párt –, és kilépett az utcára. Hirtelen kihunytak a lámpák, a kövezett út helyén sár bugyborékolt, és a messzeségből kürtök és csizmák csattogása hallatszott. A városkapunál lándzsás őrök álltak.

– Hová lett a világítás? – csodálkozott a tanácsos. – És ezek a páncélok?

– Ne beszélj zagyvaságot! – mordult rá az egyik őr. – Ki vagy te, aki az éjszaka kellős közepén ilyen furcsa ruhában jársz?

A tanácsos magyarázni kezdte, hogy ő a jövőből jött, és csak egy kis sétát akart tenni a középkorban. Az őrök összenéztek. – Bolond beszéd! – mondták, és bekísérték egy hideg, kicsi cellába. A tanácsos dideregve gubbasztott a padon, és hirtelen már nem tűnt olyan vonzónak a régi kor.

– Bárcsak otthon lennék a saját időmben, a meleg szobámban! – sóhajtott, és olyan erősen kívánta ezt, hogy amint megmozdította lábán a kalucsnit, egy pillanat alatt újra a mostani Koppenhágában találta magát, a kapu előtt, reszketve, de szabadon.

Közben az éjjeli őr is felfigyelt a rendetlenül odahagyott kalucsnira. – Ezek bizonyára az én csizmáim – morogta, és felhúzta. Épp akkor ért mellé egy fiatal írnok, aki fáradtan vitte haza a munkáját.

– Milyen nyomasztó ez a város! – panaszkodott az írnok. – Bárcsak a friss levegőjű vidéken járhatnék!

Az őr elmosolyodott. – Ugyan, miért ne? – gondolta, és maga is erre kezdett vágyni. Abban a szempillantásban sötét rét és vizes árok vette körül. Hideg szél lengette a füvet, a csillagok hunyorogtak.

– Uramatyám! – hőkölt hátra az őr, és belecsusszant a vizes árokba. – Bárcsak Koppenhágában lennék, a saját utcámban!

Puff! Már ott is állt, csurom vízben, a kalucsni lötyögött a lábán. – Furcsa, furcsa lábbeli ez! – dünnyögte, és továbbállt.

Az írnok később a padlásszobájában ült. Az asztalán ott hevert a különös kalucsni – valahogy hozzá került. A fiú fáradtan nézte a papírhegyeket.

– Bárcsak költő lennék! – gondolta. – Vagy még jobb, egy pacsirta, aki felszáll a tetők fölé, és énekel, amerre csak repül!

Felhúzta a kalucsnit, és abban a pillanatban kicsi, könnyű testében érezte magát. Szárnyai lettek! A város fölé emelkedett, s a hajnali fényben trillázott. Olyan szabadnak tűnt minden!

– Nézd, egy pacsirta! – kiáltott egy fiú a téren, és hálót dobott rá. A kismadár vergődött, hiába csapkodott. Hamarosan egy kalitkába került, az ablak mellett pedig egy macska ült és a bajuszát nyalogatta.

A „pacsirta” szíve hevesen vert. – Nem! Én mégis ember akarok lenni… egy egyszerű írnok, a szobámmal, a tintafoltjaimmal együtt! – kívánta egész erejéből.

Egy nagy sóhaj, egy villanás – és már a padláson ült újra, lihegve, de boldogan. – Milyen jó, hogy tollal írok, nem szárnnyal! – mosolygott magában.

Másnap egy komoly teológus-diák kaparintotta meg a kalucsnit. A folyóparton sétált, és a lélek titkairól tűnődött.

– Milyen lehet a túlvilág? – merült bele a gondolataiba. – Bárcsak csak egy pillantást vethetnék rá!

Alighogy megmozdult a lábán a kalucsni, mély, puha csönd vette körül. Sem szél, sem városzaj, csak valami meleg, fényes nyugalom. A diák úgy érezte, mintha elszakadt volna a teste terhétől. A valóságban elalélt, s az emberek egy hűvös terembe vitték pihenni.

– Micsoda békesség… – suttogta, de aztán megijedt. – Én még olvasni szeretnék, tanulni, beszélgetni! Érezni akarom a világot! – s egész szívével azt kívánta, hogy visszatérhessen az élők közé.

Egyszerre levegő áradt a tüdejébe, kinyitotta a szemét, s a folyópart zaja visszatért. Leoldotta a kalucsnit, és remegő nevetéssel nézett körül. – A béke szép – mondta –, de élni is jó!

A kalucsni vándorolt tovább, mint egy csintalan történet, amely újabb és újabb fejet talál. Volt, aki messzi hegyek közé kívánta magát, és fázott a jégben; volt, aki fényes rangról álmodott, és hirtelen azt érezte, hogy a díszruha nehezebb, mint hitte. Mind visszasóhajtottak oda, ahonnan elindultak.

Egy csendes hajnalon a kalucsni ismét az éjjeli őr lábára került. Az őr megállt, és a pirkadat rózsaszín fényeit nézte a háztetők fölött. Hallotta a pékség serény zaját, a kakas ébredő hangját, és a saját lassú, erős lélegzetét.

– Mit kívánjak? – kérdezte magától. – Több pénzt? Más munkát? Hírt és dicsőséget? – Aztán megrázta a fejét. – Nem. Azt kívánom, hogy tudjak örülni annak, ami van. Legyek elégedett ember.

A kalucsni nem csillant, nem villant. Semmi sem változott – és mégis minden. Az őr mellkasából lekerült egy láthatatlan teher. A város ugyanaz volt, ő maga is ugyanaz volt, mégis a szíve könnyű lett, mint a reggeli szél.

A két láthatatlan hölgy, Fortuna szolgálói, ekkor egymásra mosolyogtak. – Most már elég – mondták. – A kalucsni megtette a magáét. – És ahogy odatették, úgy el is vitték.

Azóta is mesélik Koppenhágában: létezik egy pár különös kalucsni, amely arra visz, amit épp kívánsz. De a legnagyobb szerencse mégsem a varázslatos utazás, hanem az, ha megtanulod szeretni azt az életet, amelyben épp jársz – a saját cipődben.