Egyszer volt, hol nem volt, élt egy szegény suszter a feleségével. Szorgalmasak voltak, mégis alig futotta kenyérre. Egy este a suszter sóhajtott:

– Csak egy utolsó darab bőröm maradt. Ebből még kiszabok egy pár cipőt, holnap megvarrom.

Szépen kivágta a bőrdarabokat, az asztalra tette, és elaludtak. Reggel, amikor felébredtek, csoda történt: az asztalon egy kész pár cipő állt! Nem is akármilyen: olyan finom, pontos öltésekkel, amilyet a suszter még sosem látott.

Nem sokkal később betért egy vásárló. Felpróbálta a cipőt, pont ráillett, és jó árat fizetett érte. A suszter örömében vett bőrt két pár cipőhöz. Este megint kiszabta a darabokat, és nyugovóra tértek.

Másnap reggel két pár kész cipőt találtak az asztalon. Az emberek ámultak, milyen csinosak, és mind megvették. Így a suszter újra bőrt vehetett – immár három, aztán négy párra. És ahányszor csak éjjel kiszabta a bőrt, reggelre mind kész voltak, gyönyörűen megvarrva. A gondok lassan elszálltak, a kis műhelyben újra nevetés csengett.

Egy este a feleség azt mondta:

– Tudni szeretném, ki segít nekünk. Maradjunk fenn, és nézzük meg!

Eloltották a lámpát, elrejtőztek a szekrény mögé, és csendben vártak. Éjfélt ütött az óra, s a csendben neszezés hallatszott. Két apró manó suhant be a műhelybe. Olyan picik voltak, hogy alig érték fel az asztalt, és még ruhájuk sem volt – csak a bőrük csillogott a holdfényben. Felugrottak az asztalra, kinyújtották gyors ujjacskáikat, és nekiestek varrni.

Öltés ide, öltés oda – szisszent a cérna, pendült az ár, kopogott a kalapács, és a manók vidáman dolgoztak. Hamarosan minden cipő készen állt: fényesre simítva, szépen befűzve. A manók összekapták a szerszámokat, egy kicsit kuncogtak, és ugyanúgy suhanva, ahogy jöttek, el is tűntek az éjben.

– Látod – suttogta a feleség –, ezek a manók segítenek nekünk. Nincs egyetlen ruhájuk sem. Biztosan fáznak. Készítsünk nekik ajándékot!

Másnap a feleség kis ingecskéket, kabátkákat, nadrágokat és sapkákat varrt puha anyagból, a suszter pedig parányi cipőcskéket készített nekik. Minden olyan kicsi volt, mint egy kézibeszédű báb ruhája, de épp olyan gondosan varrva, mint a nagyoké.

Este nem bőrt tettek az asztalra, hanem a kis ruhácskákat és cipőket. Aztán megint elbújtak. Éjfélkor megint megjelent a két manó. Felugrottak az asztalra – és megálltak. Szemük felcsillant, amikor meglátták az ajándékokat. Nevetve felpróbálták az ingecskéket, belebújtak a nadrágba, felkapták a kabátot és a sapkát, végül belebújtak az apró cipőcskékbe is.

A manók összenéztek, és táncra perdültek az asztalon. Énekeltek is, így:

– Csinos ruhánk, cipőnk ragyog, jó barátaink vagytok! – Ha így segít ránk a világ, továbbadjuk a jóságot!

Táncoltak egyet, kettőt, hármat, aztán kacagva kiugrottak az ablakon, és eltűntek a csillagos éjszakában. Attól a naptól fogva már nem jöttek vissza.

A suszter mégsem szomorkodott. Keze megerősödött a jó munkában, híre ment a szép cipőknek, és sosem volt gondjuk többé. A feleségével együtt gyakran gondoltak a manókra, és ahogy ők kaptak segítséget, ők is segítettek másokon: megfoltozták a szegények cipőit, és meleg ruhát adtak a fázóknak.

Így lett a kis műhelyben nemcsak cipő, hanem szeretet is. Mert aki jót kap, örömmel adja tovább.