Aznap reggel a Tölgyfa utca fényesen csillogott a friss esőtől. A pocsolyákban apró tavacskák ringtak, és a villamos csilingelése visszaverődött a vizes macskakövekről. Zsófi gumicsizmája cuppogott, ahogy ugrált egyik kis tócsából a másikba. Már majdnem elérte a sarki péket, amikor egy kerítésen felakadt valamire figyelt fel.

Ott himbálódzott egy esernyő. Citromsárga volt, mint a frissen hámozott narancs belseje, és a nyele kacsafej formájúra faragott, fényes zöld szemekkel. Nem volt rajta név, csak egy apró karcolás a nyélen: egy kacsa lábnyoma.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte Zsófi az esernyőtől, mintha az válaszolhatna. A szél azonban felelt helyette: belekapott a vászonba, és az esernyő egy picit megpördült, mintha bólogatna.

Zsófi leakasztotta. Ahogy kinyitotta, az esernyő meglepően könnyűnek tűnt, és mintha finoman húzta volna egy irányba. Nem erősen, csak olyan hívogatóan, mint amikor a friss kifli illata a pékség felé csal.

Az első megálló a sarkon túl volt, Ilus néni virágboltja előtt. Az üzletből kiömlött a föld illata, és kis cserepek hevertek szanaszét. Ilus néni a kötényén törölgette a kezét, és kissé kétségbeesett arccal próbált egyszerre három dolgot csinálni: megkötni a csokrot, felsöpörni a földet és megmenteni a potyogó palántákat.

– Jaj, a nagy eső megdöntötte a polcot! – sóhajtott. – Ezek a pici violák meg a begóniák mind felborultak.

– Segítsek? – kérdezte Zsófi, és már lendítette is az esernyőt. A sárga vászon tálca lett a kezében: két-három cserepet óvatosan rátett, és beegyensúlyozta velük a pult mögé. A földet a kupakként tartott esernyőbe söpörte, aztán szépen visszakanalazta a cserepekbe.

Ilus néni mosolya szélesedett, ahogy a kis violák újra álltak, mint a szorgalmas kis katonák. – Micsoda okos esernyő! – kuncogott. – Várj csak! – A pult alól előhúzott egy apró körömvirágot. – Ez a legkitartóbb virágom. Neked adom. – A körömvirág kicsi narancs szalagjára csomót kötött és az esernyő nyakára rögzítette.

A sárga ernyőn megcsillant a fény, és Zsófi újra azt az enyhe húzást érezte. Így talált el a villamosmegállóhoz, ahol papírlapok keringtek a szélben, mint riadt pillangók. A padon egy fiú ült, a kabátján hegedűtok, és kétségbeesetten próbálta összefogni a szétszálló kottákat.

– Ne menjenek el! – motyogta a lapoknak.

– Várj! – szólt Zsófi, és az esernyőt hirtelen lefelé fordította. A sárga kupola úgy fogta be a papírokat, mint egy nagy merítőháló. Óvatosan összegyűjtötték a lapokat, a fiú pedig hálásan sóhajtott.

– Bence vagyok. Vizsgára megyek. Ha elvesztettem volna ezt a részletet, biztosan összezavart volna a vizsgán.

– Ha gondolod, elkísérlek a zeneiskoláig – ajánlotta Zsófi. – Az eső még szemerkél, az esernyő meg szereti, ha úton lehet.

Ahogy együtt indultak, Bence a zsinóros tokjáról levette a piros szalagot, és rátekerte az esernyő nyakára a körömvirág mellé. – Hogy felismerjem, ha újra látlak – mondta, és a szeme már nem remegett idegesen. A zeneiskola bejáratánál intett, és eltűnt az ajtó mögött, mint egy madár, amelyik végre tudja, merre szálljon.

Az esernyő húzása most erősebbnek tűnt. Zsófi szinte futva követte a sárga kupolát a kezében (bár nem a hold sütött, hanem a folyton változó, felhős ég). A régi könyvesbolt előtt álltak meg, amelynek kirakatában poros tekercsek és kézzel rajzolt térképek pihentek. Sárkány úr, a tulajdonos, kilépett, és a homlokát törölgette. A bolt lépcsőjéről víz csurgott a pincébe, és bent, a polcok alatt apró tavak alakultak.

– Ha így folytatja, elszomorodnak a könyvek – morogta Sárkány úr, és úgy nézett a felhőkre, mintha azokban keresné a hibást.

– Tudok lyukat találni a felhőn, ha segítünk együtt – mondta Zsófi, és körbenézett. – Vödrök? Seprűk? Valami rongy?

Hamarosan egy kis csapat állt a lépcsőn: Ilus néni is megérkezett egy lavórral, Bence a hegedűpróba után hozott két nagyobb vödröt, és még a pékségből is küldtek egy régi gumiszőnyeget. Zsófi az esernyőt a túlfolyó csatorna kimenete elé tartotta, úgy, hogy a víz inkább az út közepe felé csorogjon, ne a lépcsőre. A gumiszőnyeggel kis gátat építettek, a vödrök gyorsan forogtak, és a könyvek fellélegeztek.

Sárkány úr a végén megtörölte a szemüvegét, és valami különleges dolgot vett elő a pultról: egy gyűrött térképet, amelyre egy kismadár kézzel rajzolt képe volt.

– Ez a város térképe, de nem az utcanevek vannak rajta, hanem titkos ösvények és rövidítések. Rád férhet, ha ilyen gyorsan mozogsz. – A lap széléről kitépett egy csíkot, és könyvjelzőnek formázta. – Kösd oda a barátaid mellé.

Zsófi az esernyő nyakára kötözte a papírcsíkot a szalagok mellé. A sárga ernyő olyan lett, mint egy zászló, amelyen apró történetek lobognak.

A felhők lassan könnyedebb szürkére váltottak, de a csatorna mellett még mindig bugyogott a víz. A hídnál, ahol a Tölgyfa utca patakja fölé egy régi fahíd dőlt át, csoportba verődtek a szomszédok. A híd alatt csipogás hallatszott. Egy kacsamama idegesen úszkált körbe, hat kis pelyhes kiskacsája közül kettő a rácsos vízelvezetőn akadt fenn, és nem jutott tovább a nagy forgatagban.

– Nem fér oda a kezem! – jajdult fel valaki. – Nézd, fentről csúszna be, de a víz sodorja!

Zsófi a kacsafejű nyélre nézett. – Persze hogy segíteni szeretnél – suttogta, és térdre ereszkedett a rács mellett. – Kell egy akadály, és le kell lassítani a vizet!

Az emberek mozdulni kezdtek. Valaki hozott egy hosszabb seprűt, mások kötelet, Ilus néni a virágboltból átmentett egy hosszú bambuszrudat, amit máskor futó babhoz használt. Zsófi az esernyőt kifeszítette, mint egy csúszdát, és a rácshoz illesztette a szélével. A többiek a seprűvel és a bambusszal félkör alakú gátat formáztak a rács előtt, hogy a sodrás szelídüljön.

– Most! – kiáltotta Zsófi, és az esernyővel óvatosan alányúlt az egyik csipogó pelyhesnek. A sárga vászon puhán emelte, a kiskacsa tapicskolt egyet, majd szépen lecsusszant az esernyő csücskén a nyugodtabb vízbe. A másik még kapaszkodott, szeme nagy volt, mint két gomb. – Gyerünk, bátor vagy! – bíztatta Zsófi, és az egész utca visszatartotta a lélegzetét. A második kiskacsa is megmenekült, és az anyjuk csendre intő hápogással maga mellé terelte őket.

Az emberek tapsoltak. A kacsa rázott egyet a tollain, mintha ő is bókolna, majd eltűnt a nádasnál. Zsófi felállt, és észrevette, hogy az esernyő nemcsak vizes, hanem tele van apró karcolásokkal, amelyek mintha betűk vagy jelek lennének a napon. Aligha volt varázsbetű, mégis értette: ez az esernyő mindig oda húz, ahol szükség van rá.

– Szép munka, csapat – mondta Sárkány úr, aki közben oldalról mindent összehangolt, a vödröket kiosztotta, a köteleket visszatekerte. Ilus néni a bambuszrúdra támaszkodva kuncogott.

– Micsoda nap! – fújta ki magát Bence is, aki még mindig a piros szalag nélküli tokot szorongatta. – A vizsga jól ment. A tanár rám mosolygott. Szerintem a köszönetek is visszafelé szállnak.

A délutánra a felhők teljesen feladták, és a Tölgyfa utca úgy ragyogott, mintha valaki kinyitott volna egy doboznyi napfényt. A gyerekek krétával rajzoltak halakat a járdára, amelyek a pocsolyákba úszhattak, a felnőttek meg történeteket cseréltek, miközben felszáradtak a kabátok.

Zsófi ekkor döntött. Visszasétált ahhoz a kerítéshez, ahol reggel találta az esernyőt. Egy darabka kartonra felírta: Kölcsönvehető egy jó napra. Sárga jel azoknak, akik észreveszik, hol kell a kéz, a szó, a mosoly. A kis kartont a szalagok mellé kötötte. A körömvirág még mindig élénken nézett fel, akár egy mini napocska.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Ilus néni, aki csendben mögötte állt.

– Igen. – Zsófi elmosolyodott. – Nekem már megmutatta, merre kell nézni. A többit megtalálom egyedül is.

Néhány nap múlva az esernyő már másik kapunál himbálózott, a nyakán új szalaggal: kék fonal, valaki mástól. A Tölgyfa utcában azóta gyakrabban álltak meg az emberek egymás mellett. Nem mindig volt vihar, néha csak egy elszabadult bevásárlókocsi, egy nehéz csomag a lépcsőn, egy csendes gyerek a padon. De valahogy mindenki észrevette. Ha nem is egy sárga esernyő húzta őket, a szívükben ott volt a kicsi, finom hívás, mint a pékségből szálló friss kifli illata.

És ha egyszer nagy eső jött, és a patak megint morcosan hömpölygött, elég volt felnézni: valahol a sarkon, egy kerítésen, mindig akadt egy sárga kupola, tele szalaggal és történettel, amely azt súgta: gyere, most rajtad a sor.