A tóparti nádasban egy kacsamama a fészkén ült. Türelmesen melegítette tojásait, és múltak a napok. Egy reggel sorra megrepedtek a héjak, és sok puha, sárga, pihés kiskacsa bújt elő. Csak a legnagyobb tojás maradt épen. – Várok még egy kicsit – sóhajtott a kacsamama, és tovább ült. Végül ez a nagy tojás is recsegett, roppant, és egy nagyobb, szürke, borzas fióka nézett körül. – Jaj, de nagy ez a gyerek – csodálkozott az anyja. – Nem is hasonlít a többiekre.

Másnap a család felkerekedett, és a farm udvarára sétált, hogy megismerkedjen a világgal. A víz csobogott, a nap sütött, de az udvarban lakó állatok nem voltak kedvesek. A pulyka felborzolta tollait és felfuvalkodva lépdelt körülötte. A tyúkok csipkedni kezdték. – Rút vagy! Rút vagy! – kotyogták. A kacsamama mérgesen csattogtatta a csőrét: – Hagyjátok békén! Ő is az én kiskacsám. De ahogy teltek a napok, a szürke fiókát mindig félretolták az etetőnél, csúfolták, és a vízparton is egyedül maradt. A kiskacsa szíve elszorult. Egy estén, amikor senki sem figyelt, elszánta magát: elmegy innen.

Futott, amíg a lába bírta, aztán sűrű nádasba ért. Itt találkozott vadkacsákkal. – Ki vagy te? – kérdezték. – Kacsa vagyok… azt hiszem – felelte félénken. – Csúnya vagy, de nem bántunk – mondták vállat vonva. Két fiatal vadlúd odaszóltak: – Repülj velünk a másik tóra! Abban a pillanatban nagy durranás hallatszott: puf, puf! Vadászok jöttek a kutyáikkal. A madarak riadtan felrebbentek, tollak hullottak a levegőben. A kiskacsa a nádak közé lapult, reszketett. Egy kutya a szagát követte, odadugta az orrát, majd továbbszaladt. – Milyen furcsa – gondolta a kiskacsa. – Engem még a kutya sem akar.

Amikor elcsendesedett a láp, továbbindult. Egy kicsi házikóra bukkant. Egy öregasszony élt benne egy cicával és egy kotlós tyúkkal. – Talán ez a kiskacsa tojást tojik majd – örvendezett az asszony, és befogadta. A cica dorombolt, a tyúk büszkén kotkodácsolt. – Tanulj meg dorombolni, vagy tojni! – kotyogta a tyúk. – Én csak úszni szeretek, és a vízre nézni – felelte a kiskacsa. – Haszontalan! – fújta a cica. A kiskacsa szomorú lett. Egy reggel kinyitotta a kis ajtót, és észrevétlenül kisurrant. Jobb a szabad ég alatt, még ha magányos is.

Ősz lett, a levelek sárgán táncoltak, a szél sustorgott. A kiskacsa a vízben úszkált, és egyszer csak a magasban hófehér madarakat látott. Hosszú nyakuk kecsesen hajlott, szárnyuk fényesen csillogott. Hattyúk voltak. Ahogy elrepültek felette, valami melegség járta át a kiskacsa szívét. – Ha csak egyszer velük mehetnék – sóhajtotta. De eljött a tél. A víz befagyott, a jég összezárult körülötte. A kiskacsa folyton mozgott, hogy kis léket tartson, de egy reggel majdnem odafagyott. Egy parasztember arra járt, széttörte a jeget, és a kabátja alá rejtette a reszkető kicsit.

A meleg konyhában hamar magához tért. A gyerekek ujjongva köré gyűltek. – Nézd, egy kiskacsa! – kiáltották. A kiskacsa megijedt a zajtól. Csapkodott a szárnyával, víz fröccsent, liszt szállt a levegőben, edények csörömpöltek. Az asszony kiabált, a kiskacsa pedig riadtan az ajtó felé botladozott, és kiszökött a hóba. Megint egyedül maradt, de most már tudta: túléli ezt is.

Hosszú volt a tél, de a tavasz végre visszatért. A nap melegen sütött, a jég elolvadt, a fű zöldellt. A kiskacsa a tóhoz ment. Érezte, hogy teste megváltozott: szárnyai erősek, tollai simák és fényesek lettek. A víz tükrében mintha valami új képet látott volna, de nem mert közelebb nézni. A tóra három hattyú siklott be. – Elmegyek hozzájuk – gondolta. – Ha bántanak is, inkább lássák az igazat. Leszegte a fejét, és csendesen feléjük úszott.

Amikor a víz fölé hajolt, meglátta saját tükörképét. Nem szürke, borzas kiskacsa nézett vissza, hanem egy fiatal, gyönyörű hattyú. A hattyúk körbeúszták, szárnyukkal gyengéden megérintették. Barátjuk lett. A parton gyerekek álltak. – Nézzétek, a legszebb hattyú! – kiáltották örömmel. A fiatal hattyú szégyenlősen lehajtotta a fejét, és a szíve tele lett hálával. Eszébe jutott minden csúfolás és hideg éjszaka, de már nem fájt. Tudta, hogy mindig is ide tartozott. És attól a naptól kezdve békésen élt a tavon, tudva: néha idő kell, hogy megmutatkozzon az igazi szépség.