Forró nyári délután volt. Egy vörös bundájú róka sétált az ösvényen. Szomjas volt, és egy kicsit éhes is. A levegőben édes illat lebegett. A róka megállt, és a levegőbe szimatolt.

„Hmmm… mi ez a finom illat?” – kérdezte magától. Előrébb lépett, és meglátta: a kerítés mellett egy lugas állt, rajta nagy, kövér fürtökben lógott a szőlő. Sötétlila szemek csillogtak a napfényben. Úgy néztek ki, mintha csak neki teremtek volna.

A róka nyelt egyet. „Pont erre vágytam! Egy kis hűs szőlő!” – mosolygott. Odasurrant a lugashoz, és felnézett. A szőlő azonban nagyon magasan volt. Sokkal magasabban, mint ameddig a róka mancsai felértek.

„Nem baj” – mondta vidáman. – „Ugrani tudok! Hopp!” A róka összeszedte magát, lábujjhegyre állt, és nagyot ugrott. De a szőlő még így is túl magasan csüngött. Csak a leveleket érintette meg ugrás közben.

„Sebaj! Még egyszer! Hosszabb nekifutással!” – határozta el. Hátrált néhány lépést, aztán futni kezdett. Szíve dobolt, farka lobogott, és… hopp! – újra ugrott. A levegőben meglengette a mancsát, de csak a fürt árnyékát érte el. A szemek vidáman himbálóztak, mintha nevetnének.

A róka csücsörített, aztán még egy próbát tett. Most lábujjhegyre nyúlt, nyakát megnyújtotta, állát az ég felé emelte. „Csak egy picit közelebb… még egy kicsit…” – suttogta. De hiába. A szőlő olyan magas volt, hogy nem adta meg magát.

„Nem adom fel!” – dacoskodott a róka. – „Még egyszer! Ez lesz a legnagyobb ugrásom!” Mély levegőt vett. Hátrált messzire, egész a bokrokig, aztán teljes erőből futni kezdett. Futta-futta, hopp! A levegőben szállt, mint egy vörös madár. De amikor lehuppant, a fürt továbbra is ott lógott, érintetlenül. A róka mancsai üresen csaptak a semmibe.

Most már lihegett. A tappancsai porosak lettek, a füle mögött bizsergett a fáradtság. A róka leült, és egy kicsit nézte a lila szemeket. Olyan közel voltak, mégis elérhetetlenek. Csend lett.

Aztán a róka felállt, a mellkasát kidüllesztette, és nagyon fontos hangon megszólalt: „Tudjátok mit? Nem is akarok szőlőt. Biztos savanyú! Pfuj, milyen savanyú lehet!” Meglengette a farkát, mintha egyáltalán nem érdekelné már, és fütyörészve elindult tovább az ösvényen.

Ahogy ment, egyre hangosabban dúdolgatta: „Savanyú a szőlő, savanyú a szőlő!”, mintha ez mindig is az ő terve lett volna. A lugas meg csak susogott a szélben, a szőlő szemecskéi tovább csillogtak a napon.

És azóta is, ha valaki olyasmit mond, hogy „Nem is kell!”, csupán azért, mert nem tudta megszerezni, az emberek mosolyognak és ezt mondják: „Savanyú a szőlő.” Mert könnyű lenézni azt, amit nem érhetünk el.