Egy napsütéses reggelen egy éhes róka kóborolt az erdőben. A hasa kordult, a szeme semmit sem hagyott észrevétlenül. Egyszer csak finom illatot érzett. Megállt, szimatolt, és felnézett egy magas fára.

A fa legfelső ágán egy holló ült. A csőrében sárga, illatos sajt fénylett. A holló büszkén ringatta a farkát, és így gondolta magában: „Milyen szerencsés vagyok! Ez a sajt az enyém!” Megfogadta, hogy jól őrzi, és nem engedi, hogy bárki elvegye.

A róka is észrevette a sajtot. Tudta, hogy nem tud felmászni a fára. De a róka nem véletlenül híres a ravaszságáról. A fa alá sétált, mosolygott, és kedves hangon megszólította a hollót:

– Jó napot, gyönyörű madár! Még sosem láttam ilyen fényes, fekete tollakat. Csillognak, mint az éjszakai ég. Biztosan te vagy az erdő legszebb madara!

A holló meghallotta a dicséretet, és a mellét kidüllesztette. Még erősebben szorította a csőrében a sajtot. „Milyen udvarias ez a róka!” – gondolta.

A róka tovább beszélt, finoman, édesen:

– Ó, kedves Holló Asszony! A tollad gyönyörű. Ha a hangod is olyan szép, mint a tollad, te lehetsz a madarak királynője. Olyan kíváncsi vagyok a dalodra! Biztosan csodálatosan énekelsz.

A holló szíve repesett az örömtől. Sosem mondták még neki ilyen szép szavakkal, hogy mennyire különleges. Szerette volna megmutatni, milyen erős és hangos a hangja. „Csak egy kicsit énekelek” – gondolta. De hát a sajt a csőrében volt!

Egy pillanatra elfelejtette a sajtot. Felemelte a fejét, kiterjesztette a szárnyát, és hangosan rákárogott:

– KÁR! KÁR!

Abban a pillanatban a sajt kicsusszant a csőréből. Leesett, egyenesen a róka lába elé. A róka gyors volt és figyelmes. Felkapta a sajtot, és futni is kezdhetett volna, de megállt, és még egyszer felnézett a fára.

– Köszönöm a dalt – mondta mosolyogva. – A hangod valóban erős. De emlékezz: ha hízelgésre nyitod a csőröd, könnyen kiesik belőle a vacsorád. Jobb nem hinni annak, aki túl édesen beszél.

A róka aztán jóízűen megeszegette a sajtot, és elégedetten elsétált.

A holló szomorúan húzta be a nyakát. Üres volt a csőre, és üres lett a gyomra is. Sokáig nézett a róka után, majd halkan így szólt magához:

– Nem kellett volna elhinnem a szép szavakat. A hízelgés nem ajándék, hanem csapda.

Attól a naptól fogva a holló okosabb lett. Ha valaki túl édesen dicsérte, csak összezárta a csőrét, és vigyázott a falatjára. Mert megtanulta a tanulságot: ne bízz a hízelgőkben, és ne légy hiú attól, amit hallasz. A valódi érték nem a dicséretben van, hanem abban, hogy okosan döntünk, és vigyázunk arra, ami a miénk.