Egyszer volt, hol nem volt, élt egy gazdag kereskedő, akinek a fia mindent megkapott, amit csak megkívánt. Amikor a kereskedő meghalt, a fiúra maradt a rengeteg pénz, a szép ruhák és a tele raktárak. Csakhogy a fiú nem tudott vigyázni semmire. Lakomákat rendezett, ajándékokat osztogatott idegeneknek, színes papírsárkányokat vett, s még a cipőinek is aranysarkat csináltatott. Olyan gyorsan költött, mint ahogy a szél elsodor egy tollpihét.

Hamarosan nem maradt semmije, csak néhány rézgarasa. Ekkor egy régi jóbarátja küldött neki egy ütött-kopott ládát. „Csomagolj bele, és utazz el a szerencséd után!” – üzente. A láda belül üres volt, de erős, fekete lakat csillogott rajta. A fiú gondolt egyet: „Ha nincs mit bepakolnom, hát bepakolom magam!” Bebújt a ládába, lecsapta a fedelét – és hűha! A láda felemelkedett, surrogott a levegő, s már vitte is, egyre feljebb, feljebb!

Repült házak, erdők, tengerek felett. A felhők közt olyan könnyűnek érezte magát, mint egy pitypangmag. Végül egy nagy, napfényes ország fölé ért. Csillogó kupolák, karcsú tornyok és széles terek ragyogtak alatta. A láda óvatosan leereszkedett egy kertbe, ahol narancsfák illatoztak, s mindent magas fal vett körül.

A fal mögött állt a királyi palota. Egyik tornyának legtetején kicsi, kerek ablak nyílt. Onnan nézett ki egy szelíd arcú lány: a király leánya. Régen egy jóslat azt mondta róla, hogy nagy szomorúság éri majd a házasságában, ezért a király és a királyné a legmagasabb toronyba záratta, hogy megóvják minden bajtól. A hercegnő ott élt, mint egy madár a kalitkában: kincsek vették körül, de a világból alig látott valamit.

A fiú felpattant a ládába, s egyenesen az ablakhoz repült. Halkan bekopogott. „Ne ijedj meg!” – suttogta. – „Úton járó vándor vagyok, aki a levegőn érkezik.” A hercegnő elámult, de a szemében kíváncsiság csillogott. „Ha a levegőn jössz – mondta –, talán hoztál magaddal mesét is. Mert itt fenn a napok hosszúak, s a szívem unatkozik.”

„Mesét? Abból van a legtöbb!” – felelte a fiú, és bontogatni kezdte a szavait, mintha színes selymeket húzna elő egy láthatatlan erszényből. Mesélt a gyufaszálakról, amelyek büszkén emlékeztek az erdőre, ahol fenyőként zöldelltek; mesélt a teáskannáról és egy üstkanálról, akik folyton veszekedtek, ki fúj több gőzt és kinek nagyobb a haszna; mesélt egy kis bogárról, aki hazát keresett. A hercegnő nevetett, a szeme felragyogott, s mire véget ért az első történet, már úgy érezte, mintha régi barátjával beszélgetne.

„Holnap is jössz?” – kérdezte reménykedve.

„Holnap a szüleidhez megyek” – válaszolta a fiú. – „Elkérem a kezed. De ígérem, új mesékkel térek vissza.”

Másnap a fiú a repülő ládával leszállt a palota udvarán, és bebocsátást kért a királytól és a királynétól. A katonák és udvarhölgyek tátott szájjal bámulták, hogyan érkezik a levegőből, mint egy madár. A trónteremben meghajolt, s azt mondta: „Nincsen aranyom és ezüstöm, de van valamim, amitől a szívek könnyebbnek érzik magukat: a meséim.” A király komoly volt, a királyné kíváncsi: „Ha meg tudsz nevettetni minket – mondták –, gondolkozunk a leányunk sorsáról.”

A fiú belefogott. Elmondta a gyufaszálak büszke családfáját olyan komolyan, mintha egy nagy nemesi ház történetét mesélné, s a végén úgy pattintott a levegőn, hogy mindenki nevetett. Aztán előadta a teáskanna és az üstkanál civódását, s mikor a teáskanna megsértődött, a királyné úgy kacagott, hogy a könnyét törölgette. Végül egy szelíd történetet mondott egy bogárról, aki rájött, hogy az otthon nem mindig az, ami fényes, hanem az, ahol megértik az ember szívét. Mire elhallgatott, a trónteremben derű ült minden arcon.

„Jól van” – mondta a király. – „Legyen lakodalom vasárnap! A várost kivilágítjuk, muzsika szól, s mindenki látja majd, milyen vidám a mi házunk.” A hercegnő mosolya még a tornyot is bevilágította. A fiú pedig úgy érezte, mintha a föld alatt rugók feszítenék: repesett a szíve az örömtől.

Szombat este azonban a fiú elbizakodott. „Olyan tűzijátékot rendezek – gondolta –, hogy az egész világ beszéljen róla! Lássák csak, milyen csodás lesz a vasárnapi esküvő!” Összeszedte az utolsó pénzecskéit, sőt még kölcsön is kért, és rakás tűzijátékot vásárolt. Felvitte őket a kertbe, a narancsfák közé, a ládája mellé. Mikor leszállt az este, meggyújtotta a rakétákat. Csillagok szöktek az égbe, zöld és bíbor tűkörmök karcolták a sötétet, pukkanások és kurjantások töltötték be a levegőt. A város ujjongott, az emberek azt mondták: „Ilyen fényt még nem láttunk!”

Csakhogy egy parázs leperdült, és pont a ládára hullott. A száraz fa egy pillanat alatt lángra kapott. A fiú észre sem vette, csak amikor már késő volt: a láda ropogva égett, aztán hamuvá omlott. Oda lett a csoda, amely a felhőkig emelte.

Vasárnap reggel a hercegnő várta-várta a kedves vándort a torony ablakában. Várta a suhanó láda zúgását, a kopogást az üvegen, a mosolyt és a meséket. De nem jött senki. A palotában kérdezgették egymást: „Hol van az, aki tegnap megnevettetett?” A fiú gyalog indult volna, de a magas falak között nem talált utat hozzá. Láda nélkül nem érhette el a torony ablakát, hiába dobogott a szíve.

A lakodalmat elhalasztották, majd elfeledték. A hercegnő szomorú lett, mint a jóslat mondta, bár nem úgy, ahogyan a király és a királyné félt tőle. A fiú pedig vándor lett a világban. Mesélt mindenütt – mert mesélni tudott –, de olykor maga sem tudta, hol végződik az igaz, és hol kezdődik a dicsekvés. Sokakat megnevettetett, de amikor egyedül maradt, eszébe jutott a lángra kapott láda, a torony ablaka és a lány, aki hitt a történeteiben.

Ha egyszer hallasz egy zajos tűzijátékot, jusson eszedbe: a fény szép, de rövid. A mesék pedig akkor a legszebbek, ha nem visz el belőlük a kérkedés. Mert aki mindent elkölt és mindent feléget maga körül, végül nem ér oda, ahová a szíve indul.