Egy napon egy kisfiú gyönyörű ajándékot kapott: egy dobozban huszonöt ólomkatona sorakozott. Mindegyik ugyanabból az ólomkanálból készült, egyformán fényes sisakban, feszesen állva. Csak az egyik volt más: az öntésekor elfogyott az ólom, így csupán egy lába lett. Mégis olyan egyenesen állt, olyan bátor tartással, mintha így tervezték volna. Ő lett a rendíthetetlen ólomkatona.

A szobában igazi játékország nyüzsgött. Volt papírból hajtogatott vár, üvegtükrön sikló papírhajó, pici fakocsi és egy csillogó papírtáncosnő is. A táncosnő szoknyáján aranycsillag ragyogott, és olyan finoman emelte a lábát, hogy szinte a levegőben lebegett. Az ólomkatona észrevette, hogy a táncosnő csak az egyik lábán áll – vagy legalábbis úgy tűnt. „Pont, mint én” – gondolta csöndben, és szívében valami meleg és különös érzés költözött. Egész este csak őt nézte.

Éjjel, amikor a ház elcsendesedett, a játékok életre keltek. A bábszínház függönye felgördült, a fakocsi gurult, a bádogdob peregni kezdett. Egy ördög a skatulyában pattant ki hirtelen, és csilingelő hangon figyelmeztette az ólomkatonát: „Ne merészelj így bámulni a táncosnőre!” De az ólomkatona nem válaszolt. Nem is tudott. Csak állt egy lábon, és rendíthetetlen maradt.

Másnap reggel a kisfiú az ólomkatonát az ablakpárkányra állította, hogy onnan őrizze a szobát. Huzat támadt, vagy talán az éjjeli fenyegetés suttogta a szeleknek, ki tudja – egy erős fuvallat felborította a katonát. Lezuhant az utcára, sisakja koppant a kövön, és a kis, egy lábon álló katona a sáncba gurult, ahol esővíz csorgott a csatorna felé.

Éppen arra szaladt két fiú. Gyorsan hajtogattak egy papírcsónakot újságlapból, és beléállították az ólomkatonát. „Hajózz, katona!” – kiáltották, és a csónak elindult a vízcsíkban. A víz szaladt és forgott, a csónak billegett és surrogott. Egy vízipatkány bukkant elő a sötét csatorna szájából. „Hol az útleveled?” – cincogta. Az ólomkatona nem szólt semmit. Nem az ijedtség hallgattatta el, hanem a kitartás. A csónak továbbsiklott, a patkány a nyomába eredt, de a víz erősebb volt, és elsodorta.

A csatorna mélyén forgószél kerekedett. A papírhajó recsegett a habokban, a hullámok a pereméig értek. Az ólomkatona a táncosnőre gondolt: a ragyogó csillagra a szoknyáján, a lábára, amelyet olyan egyensúllyal emelt. „Tarts ki” – mondta magának. Ekkor egy nagy hullám felborította a csónakot, a papír szétnyílt, a víz elnyelte a katonát. Egy óriási sügér úszott arra, és egyetlen korttyal bekapta.

Sötét lett, sós és hideg. Az ólomkatona még itt is egyenesen állt, amennyire csak lehetett, bár minden oldala csúszott és ringott. Hosszú idő telt el, aztán valami nagy csattanás hallatszott. A sügérről levették a horgot, partra vitték, a piacra került, ott megvették, és a ház konyhájába vitték. A szakácsné kést villantott, a halat felvágta – és lám! az ólomkatona kicsusszant belőle a deszkára.

A szakácsné felkiáltott, és a katonát bevitte a szobába. Ott állt újra: ugyanannál az asztalnál, ugyanabban a szobában. És ott volt ő is: a papírtáncosnő, a szoknyáján az aranycsillaggal, mozdulatlanul, kecsesen, mintha soha el sem tűnt volna a szeme elől. Az ólomkatona örült, de nem mosolyodott el. Katona volt, és rendíthetetlen maradt.

Hirtelen, ki tudja miért, az egyik kisfiú felkapta az ólomkatonát. Talán a skatulyás ördög súgott a fülébe, talán csak huncutság volt a szívében – egy pillanat, és a katonát a pattogó tűzbe dobta a kályhában.

A lángok felcsaptak, a vasajtó izzott. Az ólomkatona érezte a forróságot, de még most is egyenesen állt, amíg csak tudott. Sisakja csillogása megfakult, festéke megpöndörödött, de a szeme még mindig a táncosnőt kereste. És akkor, mintha valaki kinyitotta volna az ablakot, huzat támadt. A papírtáncosnő rebbent egyet, és az aranycsillag a szoknyáján megcsillant. A következő pillanatban a szél belekapott, és ő, a könnyű papír, elszállt az ólomkatona felé – bele a lobogó lángok közé.

Egy pillanatra egymás mellett voltak: a katona, aki egy lábon állt, és a táncosnő, aki mindig kecsesen emelte a lábát. A papír fellobbant, a csillag parázsló ponttá vált, és a katona ólma cseppenként megadta magát a tűznek.

Másnap, amikor a cseléd a hamut kikotorta, a szürke parázs között valami különöset talált. Egy apró, tiszta ólomszívet – ennyi maradt a rendíthetetlen ólomkatonából. A táncosnő aranycsillaga is ott feküdt, feketévé égve, mint egy kis szeneszilánk.

Az ólomkatona nem szólt soha, de mindenki láthatta: a legnagyobb utazásán, a leghidegebb vízben, a legsötétebb halgyomorban és a legforróbb tűzben is ugyanaz maradt. Rendíthetetlen. És ahol rendíthetetlen szív dobban, ott a szeretet nyoma akkor is megmarad, amikor minden más elenyészik.