Egyszer volt, hol nem volt, élt egy kislány, akit Karennek hívtak. Nagyon szegény volt, és gyakran járt mezítláb, mert nem volt rendes cipője. Anyukája meghalt, és Karennek senkije sem maradt. Egy jószívű varróné piros rongydarabokból készített neki egy pár cipőcskét. Nem voltak tökéletesek, de Karen szemében csodaszépek voltak. Annyira szerette őket, hogy még akkor is felvette, amikor nem illett volna – még a temetésen is, mert nem volt más. Az emberek összesúgtak, ő pedig lesütötte a szemét és hallgatott.

Egy napon egy gazdag, idős hölgy látta meg Karent az utcán. Megsajnálta, és magához vette. Tiszta ruhákat adott neki, finom ételt, és megtanította, hogyan legyen illedelmes, hívő és hálás. Karen új életet kezdett. Az idős hölgy jóságos volt, de a szeme már gyenge. Egy nap, amikor ünneplő cipőt akart venni Karennek, megláttak egy pár fényes, piros cipellőt a bolt kirakatában. A hölgy azt hitte, feketék, mert nem látta jól a színt. Karen tudta, hogy pirosak, de a szíve úgy dobbant, mintha kismadarak röppennének fel benne. Nem szólt, és a hölgy meg is vette a cipőket.

Eljött a nagy nap, amikor Karennek először kellett a templomban ünnepélyesen megállnia. Felvette a piros cipellőket. A nap csillogott a lakkozott bőrön, és minden lépés egy kicsit táncnak látszott. A templom kapujában egy katona állt. Rámosolygott, és a pálcájával játékosan koppintott a cipők felé: „Micsoda szép kis táncos cipellők!” – mondta. Karen elszégyellte magát, mégis büszkén húzta ki magát. A templomban az ének szólt, de ő titokban folyton a cipőit nézte.

Másnap és harmadnap is szerette volna felvenni őket. Az idős hölgy észrevette, mennyire ragaszkodik a cipőkhöz. „A templomban a szívünket visszük, nem a csillogást” – mondta szelíden. De Karen fejében még mindig ott csengett a katona hangja, és a piros szín minden gondolatát magához húzta. Egy vasárnap, amikor újra templomba mentek, a piros cipellők mintha könnyebbek lettek volna, mint a levegő. Karen lépései ringani kezdtek. Az ének végén már nem tudta megállítani a lábát. Táncolt egyet-kettőt az udvaron, aztán még egyet – és még egyet.

A tánc nem állt meg. Karen szerette volna abbahagyni, de a cipellők vitték tovább, körbe a fák között, a mezőn át, a domboldalon le és fel. Rémülten kapkodta a levegőt. Mikor végre megállt, fáradt volt és szégyenkezett. Megfogadta, hogy nem veszi fel többé a piros cipellőket. De jött a falu bálja, zene szólt, és a szíve újra megdobbanva kérlelte őt. Felvette a cipőket – és a zene első hangjára a lába megint magától kezdett táncolni.

A tánc ezúttal sehogy sem hagyta abba. „Haza kell mennem!” – akarta mondani Karen, de a cipellők csak forogtak, pörögtek vele, egyre messzebb vitték. Akkor hír érkezett: az idős hölgy, aki őt nevelte, nagyon beteg. Karen elindult volna hozzá, de a cipők nem engedték. Elhúzták a ház kapuja mellett, tovább a sötét utcán. Karen sírt és könyörgött: „Kérlek, álljatok meg!” A csillagok is mintha szomorúan néztek volna le rá. Mire végre kiszabadult a táncból, már késő volt: a jó hölgy elaludt örökre. Karen szíve összeszorult a bánattól és a bűntudattól.

„Segítség!” – kiáltotta kétségbeesetten. Egy nagy kapunál élt a hóhér, aki mindig tudta, hogyan szabadítson meg valakit attól, ami rosszra késztette. Karen odabotorkált hozzá, és azt mondta: „Vedd le rólam a cipellőket! Nem akarok többé táncolni.” A hóhér komoran nézett rá. „Megtanultad-e, mi a fontosabb a csillogásnál?” Karen bólintott, könnyei potyogtak. A hóhér felemelte a fejszéjét, és leválasztotta a piros cipellőket a lábáról. A cipők – mintha saját akaratuk lett volna – tovább táncoltak az utcán, egészen eltűntek a sötétben. Karen mankókat kapott, és lassan, fájdalmasan, de megkönnyebbülve tért haza.

Ettől fogva különösen szelíd lett. Alázatos munkát végzett, segített, ahol csak tudott: vizet hordott, sepregetett, és csendesen imádkozott. Minden napra jutott egy jócselekedet. Amikor vasárnap jött, szeretett volna a templomba menni, de félve megállt a kapuban. A földön, a kőlapokon mintha piros cipellők árnyéka táncolt volna előtte. „Még nem vagy készen” – suttogta egy hang a szívében, és Karen szégyenkezve fordult vissza.

Hosszú idő telt el. Karen dolgozott, gondoskodott a betegekről, vigasztalta a sírókat, és a szíve lassan megváltozott. Már nem a piros cipellőkre gondolt, hanem arra, hogyan tehet jót. Egy vasárnap, mikor a harangok megszólaltak, különös béke szállt rá. „Ma megpróbálom” – gondolta. Elment a templomhoz. A kapunál megállt, és halkan ezt mondta: „Nem a lábam, hanem a szívem szeretne belépni.” Ekkor egy fényes, szelíd alak jelent meg – olyan volt, mint egy angyal, vagy mint a megértés és megbocsátás mosolya. „Most már készen vagy” – mondta. A templom ajtaja kitárult, és belülről ének szállt fel, tisztán és fényesen.

Karen arca felragyogott, és érezte, hogy minden fájdalma elcsitul. Mintha a harangok nemcsak a tornyokból, hanem a szívéből is szóltak volna. Az emberek énekeltek, s ahogy az ének magasra szállt, Karen lelke is megkönnyebbült. Nem volt többé nehéz szíve, nem húzta már semmi a földhöz. A megbánásból szeretet lett, a szégyenből tisztaság. Aznap, a fohászok és az énekek között, Karen csendesen elszunnyadt – úgy, mintha csak megpihent volna. A harangok még hosszan zúgtak, és aki hallotta őket, azt mondta: „Milyen szépen szólnak ma!” Mert nemcsak a tornyok zenéltek: egy megtisztult szív öröme is visszhangzott bennük.

Így ért véget Karen története. Sokan emlékeztek rá nem a piros cipellők miatt, hanem azért, mert végül megértette, mi számít igazán: a szív alázata, a jóság és a megbocsátás.