Egy régi, fényes mahagóni szekrény állt a szobában. Olyan magas volt, hogy a teteje már-már elérte a mennyezetet, és a lábai oroszlánkarmaikra hasonlítottak. A szekrény ajtaját faragott szőlőindák és virágok díszítették, középen pedig egy különös alak magasodott: egy kecskelábú, borzas szemöldökű faragott uraság. A házban csak úgy hívták: az Asztalfő Tábornoka. Komor arca volt, és tekintete olyan volt, mintha mindenkinek parancsolna.

A szekrény tetején porcelánfigurák laktak. Köztük egy finom arcú pásztorlányka, vállán selyemkendő, kezében hajlott végű pásztorbot. Mellette egy apró, fekete arcú kéményseprő állt, vállán kis létrával. A két porcelán szív régóta egymás felé hajolt. Amikor a ház elcsendesedett, halkan beszélgettek.

– Olyan szép vagy – suttogta a kéményseprő. – Bárcsak mindig melletted maradhatnék.

– Én is így érzem – felelte a pásztorlányka. – De félek az Asztalfő Tábornoktól. Mindent lát odalentről.

Nem messze tőlük állt egy nagy, fényesen mázolt porcelánkínai öreg. Feje rugón billegett; bólintott, ha megmozdult a polc. A pásztorlányka úgy gondolt rá, mint egy vén nagyapóra, aki mindenhez bólogatott.

Egy este az Asztalfő Tábornok recsegve, ropogva előrehajolt, és mély hangon így szólt:

– Pásztorlány! Ideje, hogy férjhez menj! Én választottam számodra vőlegényt: magamat. Öt feleségem már volt, tűrhetően viselkedtek. Te leszel a hatodik!

A pásztorlányka reszketni kezdett.

– Nem... nem akarok! – sírta. – Én a kéményseprőt szeretem!

A rugós fejű öreg kínai közben bóbiskolt, és ahogy a polc megmozdult, nagyot bólintott. – Látod? – dörmögte elégedetten a Tábornok. – A nagyapád is beleegyezik.

A kéményseprő szorosan megfogta a pásztorlány kezét.

– Nem hagylak – mondta halkan. – Szökjünk meg! Most, míg mindenki alszik.

Óvatosan a szekrény pereméhez léptek. A lakkozott fa csúszott, de a kéményseprő létráján ügyesen haladtak lefelé. Recsegés hallatszott: az Asztalfő Tábornok megmozdult.

– Hol vagytok, ti apró jómadarak? – morajlott. – Az egész szekrény az enyém!

A két porcelán gyorsan lelibbent a polc szélére, onnan egy nyitott fiókba. Bent képek feküdtek: kertek, kastélyok, kék tavak és lugasok. A kéményseprő a képekre mutatott.

– Nézd! Ott, a bal szélső pavilon mellett – suttogta –, akár el is bújhatnánk. Mintha igazi kert lenne.

– Ó, milyen varázslatos! – lehelte a pásztorlányka. – De a Tábornok azt mondta, a szekrény az övé… elérhet ide is?

Mintha csak válaszul dörgött volna odakintről a fa hangja: – Minden az enyém, amit tartok! – és úgy megnyekkent az egész szekrény, hogy a képek remegni kezdtek.

– Gyerünk tovább! – mondta a kéményseprő. – A kályhába! Hideg, nem fáj.

Átbújtak a fiókból a kályhába. A kormos csövek között sötét volt, de a kéményseprő ismerte az utat. – Fölfelé! – szólt. – A kéményen át a tetőre!

Másztak, kapaszkodtak. A kémény tetején hűvös éj várta őket. Fölöttük csillagok ragyogtak, körülöttük háztetők domborultak, messziről harangok zengtek. A kéményseprő boldogan tárta szét a karját.

– Itt a világ! – mondta. – Szabadok vagyunk.

A pásztorlányka körbenézett. Minden hatalmasnak és sötétnek tűnt. A háztetők mély völgynek, a csatornák csillogó kígyóknak látszottak. A szél meglengette a kendőjét.

– Túl nagy – suttogta. – Túl idegen. Nem bírom. Én a kis polcunkat szeretem, a megszokott helyünket. Inkább vissza, csak ne vegyen el az a faragott úr!

A kéményseprő elgondolkodott. Az éjszaka szépsége mögött ő is érezte a hideget és a bizonytalanságot. A pásztorlány szeme könyörgött.

– Rendben – bólintott. – Visszamegyünk. De együtt.

Óvatosan ereszkedtek lefelé, át a kormos csöveken, vissza a kályhába, onnan a szekrényhez. De mire fölértek, a polcon felfordulást találtak. A nagy, rugós fejű kínai öreg a földön hevert, darabokra törve. A pásztorlányka felsikoltott.

– Nagyapó!

Az Asztalfő Tábornok rideg arccal állt a helyén, de szemöldöke mintha összehúzódott volna. A kéményseprő összeszedte a törött darabokat.

– Kérlek – fordult a Tábornokhoz –, ne bánts minket! Segíts megjavítani az öreget. Nem akarunk rosszat.

A pásztorlány letérdelt, és úgy könyörgött: – Ha megjavíttatod, visszamegyek a polcra. Nem futok el többé. Csak ne kényszeríts nászra!

A faragott úr sokáig hallgatott. A mahagóni deszkák sercegtek, mintha gondolkodnának. Végül dörmögve ennyit mondott: – Hozzatok ragasztót.

Reggel, amikor a ház népe felébredt, észrevették a balesetet. Az öreg kínait gondosan összeragasztották, és visszahelyezték a polcra. Ám a feje többé nem billegett. Nem bólogatott már semmire.

Aznap este a Tábornok újfent megszólalt. – Esküvő? – kérdezte önmagától, és a mozdulatlan öregre pillantott. – A nagyapa feje nem bólint. Ha nem bólint, nincs hozzájárulás.

A kéményseprő és a pásztorlány egymásra néztek. A lány szíve megkönnyebbült. Nem kellett a világ legtávolabbi tetőire menekülniük, hogy együtt maradhassanak. A saját kis polcukon, a szekrény peremén is lehetett bátornak lenni: nem elfutni minden elől, hanem kiállni egymásért, és kérni, ami igazságos.

Attól a naptól fogva a két porcelán együtt állt a szekrény tetején. A kéményseprő létrája a pásztorlány vállának támaszkodott, a lány keze a fiú kezét kereste. A rugós fejű öreg szigorúan előre nézett, mintha azt mondaná: „Nem.” Az Asztalfő Tábornok pedig, bár még mindig recsegett és ropogott, többé nem emlegetett esküvőt.

És ha arra járt a szél, és meglebbentette a függönyt, a két kis porcelán úgy állt ott, szelíden és hűséggel, amíg csak a mázuk tartott.