Egyszer volt, hol nem volt, élt egy királyfi, akinek mindene megvolt: puha ágy, aranyos tornyok, muzsika és könyvek. Mégis valami után vágyódott. Gyerekkorától hallotta, hogy valahol messze, messze létezik egy kert, a Paradicsom kertje, ahol egyetlen nap alatt végigvonul a tavasz, a nyár, az ősz és a tél, ahol a fák úgy zengenek, mintha énekelnének, és ahol az ember szíve megnyugszik. A királyfi úgy érezte, csak akkor lesz igazán boldog, ha ezt a kertet saját szemével láthatja.

Elindult hát a nagyvilágba. Hegyeket mászott, tengereket hajózott, erdőkön vágott át. Egy hajnalon, amikor a pára csókolta a fűszálakat, a Keleti Szél suhant el mellette. A királyfi megszólította: „Szél, te, aki mindent bejársz, láttad-e a Paradicsom kertjét?” A Keleti Szél kacagva keringett körülötte. „Láttam én már sok csodát. Gyere el hozzánk, a Szelek Anyjához! Ő tudja, hol van minden ország kapuja.”

Így érkezett meg a királyfi a Szelek Anyjához. A ház egy barlangszerű, hatalmas terem volt, közepén lobogó tűzzel. A falon zsákok lógtak és kürtök, mintha mindegyik szélnek saját zsebe és hangszere volna. A Szelek Anyja nagy, bölcs asszony volt, szemében szigor és jóság. „Ülj le, fiam” – mondta a királyfinak –, „mindjárt hazatérnek a fiaim.” És valóban: először a Nyugati Szél toppant be, ruháján sós pára és a messzi partok illata. Aztán a Déli Szél érkezett, forrón, mint a kemence, arcán homokkal és a narancsvirágok illatával. Végül az Északi Szél zúdult be, jéghidegen, jégcsillanással a szakállán. A Szelek Anyja mindegyiket megölelte, de szigorúan meg is kérdezte, merre jártak, mit láttak. A Keleti Szél akkor a királyfira kacsintott: „Anyám, én tudom, merre fekszik a Paradicsom kertje. Néha megpihenek a kapujában, és hallgatom a fák suttogását.” A Szelek Anyja ráncolta a homlokát: „Ne fecsegj sokat! A titkoknak súlya van.” De a királyfi kérlelte őket, s végül a Keleti Szél azt mondta: „Holnap elviszlek. De emlékezz: a Paradicsom kertjéhez nem elég a szemed, kell a szíved is.”

Másnap a Keleti Szél a karjába vette a királyfit. Repültek a tenger felett, ahol a hullámok ezüstpikkelyekkel csillogtak. Elhagyták a hegyeket, ahol a sasok köröztek, és a sivatagokat, ahol a homok úgy dalolt, mint egy óriási hárfa. Végül egy felhőből faragott kapuhoz értek. Olyan csend volt ott, hogy a királyfi a saját szíve dobbanását is hallotta. „Idáig hozhatlak” – suttogta a Keleti Szél, és finoman letette. „A többi rajtad múlik.”

A kapu kinyílt, és a királyfi belépett a Paradicsom kertjébe. Először tavasz volt: hóvirágok emelték fehér fejecskéjüket, és az almafák rózsaszín felhőbe öltöztek. Aztán egyszerre nyár lett: barackok nevetgéltek a fákon, a fű meleg volt és illatos, a madarak csivitelése úgy szőtte körül, mint egy selyemkendő. Később ősz érkezett: szőlőfürtök csillantak a lugasban, a levelek aranyban és bíborban táncoltak. Végül halk, szikrázó tél borult a kertre: a fák ezüstfátylat kaptak, a tó jege üvegtányérként csillogott, s a csillagok olyan közel kerültek, mintha a kéz elérhetné őket.

Egy tiszta forrás mellett a királyfi meglátott egy leányt. Ruhája olyan volt, mintha a hajnal szőtte volna, szemében a kert minden színe játszott. „Üdvözöllek a Paradicsom kertjében” – mondta mosolyogva. „Én őrzöm ezt a helyet. Ha akarod, maradhatsz. De egy feltétel van.” A királyfi szíve nagyot dobbant. „Mondd, és megtartom” – felelte. „Amikor este jó éjt kívánok, nem szabad megcsókolnod. Egyetlen csók, és a kert kapuja bezárul előtted.” A királyfi lehajtotta a fejét. „Megígérem.” A leány ekkor megmutatta a kert legmélyebb részét is: egy ősi fát, amelynek levelei úgy zizegtek, mintha történeteket mesélnének. „Ez a Tudás fája” – suttogta. „Sok mindent tud, de nem mindent ad ingyen.”

Aznap a királyfi úgy járt-kelt a kertben, mint aki álomban lépked, de minden lépése ébren van. Mindent szeretett volna megjegyezni: a szirmok melegét, a forrás csobogását, a levelek ízét a szélben. Este lett, és a kert egyszerre lett aranyló ősz és szikrázó tél. A leány a palotácskája lépcsőjén megállt, s halkan azt mondta: „Jó éjszakát.” Közelebb hajolt, hogy a királyfi közelebb érezze a szót, de nem érjen hozzá. A királyfi szíve ekkor nagyot remegett. Emlékezett az ígéretre, mégis… A leány pillantása olyan szelíd volt, mint a tavaszi nap. A királyfi megmozdult, és egyetlen leheletnyi csókot lehelt a leány homlokára.

Abban a pillanatban megdördült valahol nagyon mélyen a föld. A fák levelei susogni kezdtek, de már nem ének volt, inkább búcsú. A fények elsápadtak, a csillagok visszahúzódtak. A leány alakja elhalványult, mint amikor pára oszlik szét a reggeli napban. A kapunál fekete köpenyes alak jelent meg: kezében nem kasza volt, hanem egy hosszú, száraz ág – mint a tél lemetszett ága. Tekintete komoly volt, de nem haragos. „Én vagyok az, akit az emberek Halálnak hívnak” – mondta halkan. „Én gondozom ezt a kertet, hogy aki méltó rá, megpihenhessen benne. Megszegted az egyetlen ígéretet, fiam. A Paradicsom nem szeszélyre való.”

A királyfi térdre ereszkedett. „Bocsáss meg! Gyenge voltam, de nem rossz.” A Halál bólintott. „Éppen ezért nem veszem el tőled, amit láttál. De el kell menned. Vándorolsz majd a földön, és ahol jársz, próbálsz jót tenni: vigasztalni a szomorút, etetni az éhezőt, igazat szólni ott is, ahol nehéz. Amikor a szíved könnyű lesz, mint a gyermeké, és hűséges a szóhoz, amit kimond, akkor – bár nem tudod, mikor – a kapu ismét megnyílik. Akkor én magam vezetlek vissza.” A Halál odanyújtotta neki a száraz ágat. „Tartsd magadnál. Ha roppanni hallod, tudni fogod, közel a nap, amikor erősebb lesz benned az ígéret, mint a vágy.”

A kert kapuja lassan becsukódott, de a királyfi szívében nem a csattanás maradt meg, hanem a forrás csobogása és a verőfényes levelek emléke. Visszanézett még egyszer, aztán elindult. Járt falvakat és városokat, hegyeket és síkságokat. Néha megállt egy síró gyermek mellett, máskor ételt adott egy fáradt vándornak, vagy igaz szót szólt ott, ahol mindenki hallgatott. A száraz ág a kezében sokáig némán kísérte, s a királyfi minden nap megkérdezte magától: „Ma közelebb kerültem-e ahhoz, aki lenni szeretnék?”

És bár nem tudta, mikor és hol nyílik meg újra a kapu, már nem félt. Mert tudta: a Paradicsom kertje nemcsak egy hely a világ végén, hanem ígéret is a szívben – és ahhoz a legbiztosabb út az, ha az ember hű marad a jóhoz.