A parkban ragyogott a fény. A fű illata csiklandozta Bogi orrát. Az oviban sportnap volt, és a pályán színes bóják álltak sorban, mint cukorkaszínek. Bogi megkötötte a kék cipőfűzőjét, és halkan koppantott egyet a cipője orrával.

– Ma gyors leszek – súgta a cipőinek.

Zsófi néni tapsolt egy nagyot.

– Gyerekek, váltófutás következik! Itt a sárga bot. Aki fut, megkerüli a bóját, és átadja a társának. Csapatot választunk és nevet adunk!

Bogi Lili, Misi és Árpi mellé állt. Összehajoltak, fej-fejhez közel. Lili szeplői táncoltak az izgalomtól.

– Mi legyünk a Szélcipők! – csillant fel Bogi szeme.

– Szélcipők! – ismételte Misi, és nagyot fújt, mintha szél lenne.

Gyakorolták az átadást. Zsófi néni mutatta: a botot alulról kell adni, a kéz kinyílik, aztán rá kell fogni.

– Nézd, így! – mondta Árpi, és a sárga bot puhán csusszant Bogi tenyerébe.

Bogi szíve dobolt. Olyan volt, mint egy kicsi dob. A gyomrában pillangók libegtek a szárnyukkal. Misi a vállára tette a kezét.

– Megy ez nekünk – mosolygott. – A szél segít.

A pálya szélén a másik csapat, a VillámManók már trappoltak. A rajtvonalnál Lili állt elsőnek a Szélcipőkből. A haját a nap fénye piros szalaggal kötötte meg, legalábbis Bogi így látta.

– Rajt! – kiáltotta Zsófi néni.

Lili kilőtt. A cipője pitty-pitty hangot adott, mintha kis madár csipegetne. Megkerülte a bóját, arca kipirult, és a sárga botot Misinek adta. Misi apró, fürge léptekkel szedte a lábát, mint egy mókus. A bot újra csusszant, és már Bogi következett.

– Itt jövök! – lihegte Bogi, és érezte, hogy a cipője is ugrándozik.

Megfogta a sárga botot. A tenyerében meleg volt, mintha napsugárból készült volna. Elindult. A szél csiklandozta a fülét, a bója egyre közelebb került, közelebb… és akkor a fűben egy szöcskét látott. Egy pillanatra odanézett, a lába egy apró buckába ütközött, és a bot kicsúszott a kezéből.

– Jaj! – huppant a bot a fűre.

– Semmi baj! Vedd fel! – kiáltotta Lili.

– Megvárunk! – tette hozzá Misi.

Bogi lehajolt. A szíve még dobolt, de a keze biztosan mozdult. Felkapta a sárga botot, vett egy nagy levegőt, és újra futott. A fű puha zöld hullám volt a cipője alatt. A bóját megkerülte, és már látta Árpi kinyújtott kezét.

– Itt a szél! – nevetett Bogi, és belerakta a botot Árpi tenyerébe.

Árpi széles léptekkel szelte a pályát. A VillámManók még előrébb voltak, de Árpi futása hosszú árnyékot húzott a fűre, és egyre közelebb ért. A célvonalnál mindannyian együtt kiabáltak.

– Hajrá, Szélcipők! Hajrá!

Árpi befutott. A VillámManók egy picivel előbb értek be, de a Szélcipők pont mögöttük zúdultak át a színes szalagon. A pálya tele lett nevetéssel és tapssal.

Bogi a térdére támasztotta a kezét. Szuszogott, aztán felnézett. Lili mosolygott rá.

– Ügyi voltál – mondta. – A bot újra a kezedben volt. Ez az igazi futás.

– És a szöcske is tapsolt! – kuncogott Misi, és úgy csattintotta a nyelvét, mint egy kis taps.

Zsófi néni felemelte a sípját, aztán leengedte, és elővett egy dobozt. A dobozban szalagok voltak. Piros, zöld, csíkos, pöttyös.

– Ma minden csapat kap valamit. A VillámManók ügyesen futottak. A Szélcipők pedig… ti kaptok egy Közös Bátorság-szalagot! – mondta ragyogva. – Mert együtt mentetek tovább, együtt adtátok tovább, és együtt érkeztetek be.

A szalag kék volt, rajta apró fehér felhőkkel. Zsófi néni a Szélcipők zászlótartó botjára kötötte, és a szél finoman meglengette.

A gyerekek vizet ittak, és narancsszeleteket majszoltak. A narancs leve édesen ragyogott a napban. Árpi magasba emelte a sárga botot.

– Szurkolás! – kiáltotta.

– Szél–ci–pők! – kiáltották együtt, tapsolva háromszor.

Bogi lenézett a kék cipőire. A fűszálak még hozzájuk ragadtak. A szíve már nem dobolt, inkább dalolt. Megsimogatta a szalag szélét.

– Holnap is futok – suttogta, de most már nem a cipőinek, hanem a barátainak.

Lili a vállára borult, Misi megpörgette a botot egy kicsit, Árpi pedig nevetve ugrált a csíkos árnyékok közt.

A pályán újra odébb tették a bójákat, hogy más futások is jöhessenek. De Bogi tudta: a szél már az ő cipőiben lakik, és ha futni kell, a Szélcipők mindig együtt szaladnak.