Reggel volt a réten. A nap meleg, sárga fénnyel simogatta a fűszálakat, és a friss eső tócsái apró tükrökként csillogtak. Rózi, a rókakölyök piros szalagot kötött a farka végére, és egy kosár almát cipelt. Ma piknikezni indult a domb tetejére Tomival, a teknőssel, és Cinivel, a kisegérrel.

– Ma mindent megosztunk! – nevetett Rózi.

A mező szélén már várt Tomi, akinek zöldes páncélja úgy fénylett, mint egy sima kavics, és Cini, aki egy kockás abroszt hozott a hátizsákjában.

– Irány a domb! – csipogta Cini.

Elindultak, ám pár kanyarral arrébb megálltak. Az ösvényt egy hatalmas tócsa állta el. Olyan széles volt, mint egy kis tó. Szitakötők táncoltak felette, a sár szélén pedig apró buborékok pukkantak.

– Hűha! – suttogta Cini. – Ez nem is tócsa, ez óriástócsa!

– Átugrom! – mondta vidáman Rózi, és megtorpant a peremen. – Hopp...

– Várj! – szólt Tomi. – A közepe mély lehet.

Ekkor egy zöld béka kukkantott ki egy fűcsomó mögül.

– Brekeke! A közepe tényleg mély. A szélén sekély, de csúszik! – figyelmeztette őket, aztán egy nagyot csobbant és elúszott.

Rózi leült, és az állát a mancsára tette.

– Kellene egy híd.

– Vagy lépőkövek – dünnyögte Tomi. – Én erős vagyok. Tudok tolni, cipelni.

– Nekem van egy zsinórom – szólt Cini, és előkotort egy piros-fehér zsinórt a táskából. – Összeköthetünk vele ágakat.

Gyorsan munkához láttak. Rózi szaladt, és száraz, könnyű ágakat gyűjtött. Lábai alatt halk csippanással pattantak a gallyak. Cini lapos köveket keresett a parton, és minden találatnál vidáman kiáltott: – Megvan!

Tomi lassan, de biztosan odébb tolt egy vékony, sodródott fatörzsdarabot. Páncélja néha megkoppant a köveken, de csak mosolygott.

– Ez lesz az alap – mondta. – Erős, mint én.

Összerakták a híd első sorát: fatörzsdarab, ágak, kövek. Cini a zsinórral körbetekerte, de a szerkezet még billegős volt. A szél megborzolta, és az egyik ág lecsúszott a loccsanó vízbe.

– Várjatok! – kiáltott Rózi, és levette a piros szalagját. – Kölcsönadom. A barátoknak mindenemet odaadom, ami kell.

Cini óvatosan a zsinórhoz kötötte a szalagot, és szorosabbra hurkolta a csomókat. Tomi a páncéljával megtámasztotta az alapot, amíg Rózi a köveket igazgatta.

– Most próbáljuk meg együtt – javasolta Tomi.

Rózi lépett először. A híd puhán reccsent, de tartott. Utána Cini, apró lépésekkel, aztán Tomi, lassan és komolyan. Egy, kettő, három lépés, már a közepén jártak, amikor halk segélykérés hallatszott:

– Héé, valaki segítsen!

A sár szélén egy pettyes bogár feküdt a hátán, a lábait a levegőben hadonászva.

– Mindjárt! – szólt Rózi.

Tomi óvatosan odanyúlt, és egy fűszállal megpöccintette a bogarat, aki azonnal talpra állt.

– Köszönöm! – szuszogta. – Pötty vagyok. Felborultam a sártól.

– Gyere velünk! – hívta Cini. – A dombon piknikezünk.

Átkeltek a hídon, és felértek a domb tetejére. Kiterítették a kockás abroszt, és sorban előkerültek a finomságok: almakarikák, répatallérok, ropogós magok.

– Mindenből jut mindenkinek – mondta Rózi, és Pöttynek is nyújtott egy almadarabot.

– Én pedig megmutatok valamit – csillant fel Pötty szeme. – Levelet lehet hajóvá hajtani!

Széles levelet választottak, Pötty pedig ügyesen meghajtotta. Miután jóllaktak, visszasétáltak a tócsa szélére. A kis levélhajó ringott a vízen, és lassan elúszott a híd mellett.

– Nézzétek, milyen ügyesen megy! – tapsikolt Cini.

– A hídunk is ügyes – tette hozzá Tomi, és büszkén megveregette a fatörzset.

– Ez a Barátsághíd – jelentette ki Rózi. – Másoknak is jó lesz.

A nap még melegebben sütött, a fű illata belepte a rétet. A barátok letelepedtek a híd mellé, és figyelték, ahogy egy katica, majd egy csiga is bátran átkel rajta. A tócsa már nem tűnt óriásinak, csak egy fényes játéknak a rét közepén.

– Ha együtt vagyunk, minden könnyebb – mondta halkan Cini.

– És vidámabb – tette hozzá Rózi.

Tomi bólintott.

– Meg erősebb.

Mosolyogtak, és eszük ágában sem volt sietni. Hiszen a barátokkal nemcsak a híd tart jobban – a szív is.