Az erdő mélyén élt egy nagy, bundás medve. A legjobban az édes illatokat szerette, különösen a méz illatát. Egy napsütéses napon a szél aranyló illatot hozott felé. A medve megállt, nagyot szippantott, és a pofáján mosoly terült szét.

„Ez bizony méz!” morogta elégedetten, és lomha léptekkel követte az illatot, amíg egy odvas fatörzshöz nem ért. A fa oldalában egy méhkaptár zümmögött, de a legtöbb méhecske épp a virágokon dolgozott. A kaptár szélén, a repedésben aranyszínű méz csillogott.

„Csak egy kóstolót!” suttogta a medve. Belemártotta a nagy mancsát a ragadós mézbe, és lenyalta. „Mmm! Még egy kicsit!” Újra és újra megkóstolta, a nyelve ragadt, a bajusza csillogott, és a szíve ujjongott az édességtől.

Ekkor egy apró méhecske hazatért. Meglátta, hogy a medve a mézüket eszi. „Zümmm!” – dühösen körözni kezdett a medve orra körül. A medve legyintett. „Menj innen, picurka!” De a méhecske nem tágított, és – csipp! – beleszúrt a medve érzékeny orrába.

„Au!” bömbölte a medve, és a fájdalomtól meg a haragtól felkapta a mancsát. „Mit képzelsz? Majd megmutatom!” Egy nagyot csapott a kaptárra. A fa megingott, a kaptár megroppant, és a méz lecsorgott a kérgen. A csapásra a kaptár belsejéből száz meg száz méhecske tört elő.

„Zümm-zümm-zümm!” – kavarogtak körülötte, mint egy sötét felhő. A méhek minden irányból érkeztek, és csípték a medve füleit, hátát, lábait. A medve kapkodott: „Jaj! Hagyjátok abba! Nem akartam ennyit!” De már késő volt. A raj haragosan védte otthonát és a mézet.

A medve megértette, hogy bajba került. „Fuss!” – mondta magának, és ahogy csak tudott, cammogott, aztán vágtázott az erdei ösvényen. A patakpartnál egy nagyot ugrott, és csobbanva a vízbe esett. Búvárként lebukott, csak az orrát dugta ki, hogy levegőt kapjon. A méhek még egy darabig köröztek a víz fölött, de a medvét nem érték el. Végül elunták, és visszatértek a kaptárhoz.

Amikor a zümmögés elcsendesedett, a medve kimászott a partra. Lerázta magáról a vizet, megnyalogatta a csípéseit, és szomorúan felsóhajtott. „Bölcsebb lett volna csendben tűrni egyetlen csípést” – morogta –, „mint haragból magamra zúdítani az egész méhrajt.”

Attól a naptól kezdve, ha valami apróság bántotta, a medve mély levegőt vett, és eszébe jutott a patak hideg vize és a zümmögő felhő. Így tanulta meg, hogy a türelem néha többet ér, mint az erő.

A történet tanulsága: Jobb egy kis bántást türelemmel elviselni, mint haraggal nagy bajt okozni magunknak.