Egyszer egy királykisasszony azt mondta az apjának: „Olyan férjet akarok, aki tud beszélni. Nem bókokat és könyvből tanult mondatokat kérek, hanem élő, okos beszédet! Akinek nem megy, annak huss, kifelé!” A király rögtön kihirdette az országban: jöjjön bárki, aki úgy tud társalogni a királykisasszonnyal, hogy az végül azt mondja: „Igen, ez az ember nekem való!”

Volt a királyságban egy nemesember, akinek három fia élt nála. A két idősebb fivér okosnak és műveltnek tartotta magát. Napokig csiszolgatták a beszédeiket: idézeteket fújtak kívülről, finom fordulatokat gyakoroltak, és fényesre kefélték a csizmájukat. Az apjuk adott is nekik két pompás lovat, aranyos kantárral. A legkisebb fiúra, Jankóra, csak legyintettek: „Ő a mamlasz, csak bajt csinál!”

De Jankó a maga módján gondolkodott. Nem gyakorolt, nem fényezte a csizmáját. Egyszer csak felpattant a saját kecskéjére. „Én is megyek!” – mondta. Az apja nevetett: „Neked meg ló helyett kecskéd van?” „A kecske nemcsak visz, de tejet is ad, ha megszomjazom!” – felelte Jankó vidáman, és már vágtatott is.

Útközben furcsaságokra bukkant. Először egy döglött varjút talált az útszélen. „Jó lesz ajándéknak!” – gondolta, és a zsebébe tette. Aztán egy régi, kilyukadt faklumpa hevert az árok mellett. „Ez is kellhet még valamire!” – morzsolgatta a bajsza helyén a levegőt, és azt is felkapta. Végül az árokban sűrű, csillogó sarat látott. „No lám, ez lesz a szósz!” – kuncogott, s egy marékkal belenyomott a zsebébe.

A palotánál már sok úri legény sorakozott. Bent, a díszteremben a királykisasszony ült a trónján, és kíváncsian nézett mindenkire. Az első fivér lépett elé. Mélyen meghajolt, és már kezdte is a hosszú, tanult beszédet, de a királykisasszony csak ennyit mondott: „Jaj, de meleg van ma!” Ettől a fivér egyszerre elakadt. „Igen… izé… a hőmérsékleti viszonyok… er…” – hebegte. Az udvaroncok összenéztek, a dobok megdördültek, és a kapusok kiáltották: „Kifelé! Kifelé!” Szegény legény szégyenkezve kullogott ki.

Jött a második fivér, akinek még csillogóbb csizmája volt. Ő egy verses idézettel akarta kezdeni, de a királykisasszony így szólt: „Ó, de sáros a küszöb! Biztosan esett az eső.” A fivér összezavarodott. „Az eső… azaz… a csapadék… hm… hm…” – és máris elszállt belőle minden bátorság. Megint csak megszólaltak a dobok: „Kifelé! Kifelé!”

Ekkor nyargalt be Jankó a kecskéjén. A nép hahotázott: „Nézzétek, a mamlasz! Kecskén jött!” De Jankó csak leugrott, nagyot hajlongott, és mosolyogva nézett a királykisasszonyra. „Jó napot, felségkisasszony! Én hoztam valamit az esküvőre.”

„Esküvőre?” – vonta fel a szemöldökét a királykisasszony. „És miféle hátas ez?”

„A kecském, kegyelmes kisasszony! Türelmes, takarékos, és ha jókedve van, még meg is mekeg, hogy legyen zene a bálon!” – felelte Jankó. A teremben kuncogás futott végig.

„És mi az, ami ott dudorodik a kabátod zsebében?” – kérdezte a királykisasszony csillogó szemmel.

„Kincsek” – mondta Jankó. „Itt rejtőzik egy pompás varjú.” Elő is húzta a szegény döglött madarat. „Ajándék a királykisasszonynak.”

„Fúj, egy varjú! Mit kezdenék vele?”

„Megfőzzük!” – vágta rá Jankó. „Nagyon finom lesz.”

„És miben főznéd meg?” – kérdezte a királykisasszony, most már nevetve.

„Ebben a tündéri fazékban!” – emelte magasba a régi faklumpát.

„De hát annak lyukas az orra!”

„Épp ezért” – felelte Jankó ravaszul. „Nem lesz túl zsíros a leves, mert ami fölös, szépen kicsorog. Aki könnyű vacsorát akar, annak lyukas a legjobb fazék!” Az udvar hangosan felkacagott.

„Jól van, okoska, és milyen szósszal tálalnád a varjút?” – csipkelődött tovább a királykisasszony.

„A legnemesebb mártással, felség: friss ároksárral!” – mondta Jankó, és komolyan megmutatta a zsebében lapuló szürkés masszát. „Selymes, mint a bársony, csillog, mint az ezüst. A király szakácsa még a bajszát is megnyalja utána!”

„Különös szakács vagy te!” – csóválta a fejét a királykisasszony. „Mondd csak, milyen családból való vagy?”

„Olyanból, ahol jobban szeretjük a józan észt, mint a cifra szavakat” – felelte Jankó. „Megtanultam, hogy a kecske hátán is odaérek, ahová a paripa visz, és hogy egy kis ész többet ér egy zsák könyvnél.”

„És ha azt mondom: ‘Pfuj!’?” – incselkedett a királykisasszony.

„Azt felelem: ‘Egészségedre!’” – vágta rá Jankó. „A beszélgetés olyan, mint a tánc: ha te lépsz egyet, én is lépek egyet, és a végén keringő lesz belőle.”

A királykisasszony szemében vidám szikra gyúlt. „Van-e még valami a zsebedben?”

„Van ám: bátorság, hogy szóljak; ész, hogy feleljek; és ez a kis sár itt, ha nincs tinta, ezzel is alá tudom írni a házassági szerződést” – mondta Jankó, s úgy nézett a királykisasszonyra, mintha csak ketten lettek volna a teremben.

Erre a királykisasszony felnevetett, de nem gúnyból, hanem örömében. „Apám király, itt az én emberem! Nem ijed meg egy ‘pfuj’-tól sem, és mindig akad felelete. Aki így tud beszélni, az mellettem sem hallgat majd!”

Az udvar elámult, a két okosnak tartott fivér pedig elszégyellte magát. De a király látta, milyen boldog a lánya, s azt mondta: „Ha a királykisasszony így döntött, hát legyen lakodalom!”

Volt is nagy vigalom! A kecskét virágszalaggal díszítették, Jankó a trón mellett ült a királykisasszony kezét fogva, a faklumpa pedig – bizony mondom – a palotai konyhában a polcra került emléknek. A varjú nem került a levesbe, ne féljetek: azt inkább eltemették a palotakert végében, és ültettek fölé egy kis fát, hogy legyen mire árnyékot vetnie a napnak.

És aki ott volt, megtanulta: nem a díszes ruha és a betanult mondatok számítanak, hanem az ész, a bátorság és az, hogy önmagad légy. Így lett a mamlasz Jankóból királyi vőlegény – és olyan férj, akivel sosem fogyott el a szó.