Egy régi malom állt egy zöld partú tónál. A víz csillogva forgatta a kerekeket, de a molnár mégis szegény volt, s napról napra nagyobb gond nyomta a szívét. Egy reggel a parton ült, és bánatában a vízbe bámult, amikor halkan fodrozódni kezdett a tó, és egy különös asszony emelkedett ki belőle. Bőre úgy fénylett, mint az ezüst, haja úgy hullámzott, mint a víz.

– Ne búsulj, molnár – szólt, és hangja úgy csilingelt, mint a vízcseppek. – Gazdaggá teszlek. Csak add nekem azt, ami ma reggel a házadban született.

A molnár arra gondolt: talán egy kis bárány vagy egy kiscica. – Megállapodtunk – felelte könnyelműen.

Sietve futott haza, hogy elújságolja feleségének a jó hírt. Ám amikor belépett, a felesége egy pólyás kisfiút tartott a karjában. – Ma reggel megszületett a fiunk! – suttogta boldogan.

A molnár elsápadt. Elmondta, mit ígért. A feleség karjában szorosabban ölelte a gyermeket. – Amit eltékozoltál a szavaddal, azt őrizzük majd tetteinkkel – mondta. És attól a naptól fogva óvták a fiút a malomtótól; a partra sem engedték, még árnyékával sem érinthette a vizet.

A fiú felcseperedett, erős, ügyes legény lett belőle. Vadásznak állt, és olyan biztos kézzel bánt az íjjal, mint kevesen. Egyszer aztán feleséget is vett: jószívű, bátor lányt, aki szerette az erdőt, a csöndet, és legjobban a férjét.

Egy nyári napon a vadász szarvas nyomába eredt. A nap perzselt, a torkát szomjúság mardosta. Megpillantotta a malomtó tükrét, amely békésen csillogott. – Csak megmosom az arcom, és megyek tovább – gondolta. Letérdelt a parthoz, tenyerét a vízbe mártotta.

Abban a pillanatban a víz felkavarodott, és a tóból előtört a tündér. Hűvös karja úgy tekeredett a vadász köré, mint a vízinövény. Egyetlen rántás – és a férfi eltűnt a mélyben. Csak néhány buborék tört a felszínre, majd a tó újra sima lett, mint az üveg.

A feleség kereste, kiáltotta a nevét az erdőben, a parton, de válasz nem érkezett. Sírt nappal, sírt éjjel, míg egyszer egy apró, erdei kunyhóhoz ért. Odabent egy ősz hajú, bölcs tekintetű öregasszony ült a tűz mellett.

– Tudom, mi fáj – mondta az öregasszony halkan. – A malomtó tündére elragadta a férjed. Nem könnyű őt visszahozni, de megpróbálhatod. Itt van három arany tárgy: egy fésű, egy furulya és egy rokka. Három teliholdas éjjelen menj a tó partjára. Az első éjjel fésüld meg a hajad, a másodikon fújd meg a furulyát, a harmadikon forgasd a rokkát. Ne add fel, bármi történjék is.

Eljött az első telihold. A feleség a partra ült, és aranyfésűvel lassan, türelmesen fésülte a haját. A tó felszíne fodrozódni kezdett, a víz szétnyílt, és a mélyből előbukkant a tündér. A következő hullám hátán a férj is látszott, egészen a válláig.

– Gyere! – suttogta a feleség, kezét nyújtva. De a tündér hűvös nevetéssel visszarántotta a férfit, és a víz újra összezárult. A parton maradt az aranyfésű, amelyet a tündér magához vett, és eltűnt vele a mélyben.

Eljött a második telihold. A feleség leült, és megszólaltatta az aranyfurulyát. Olyan dallam szállt a víz fölött, hogy megállt tőle a szél is. A tó közepe felől újra felbukkant a tündér, és a férfi teste most már a mellkasáig érve emelkedett ki. A feleség felugrott, hogy átölelje, de a tündér erősebb volt: visszarántotta, és eltűnt vele. A furulya is odaveszett.

Eljött a harmadik telihold. A feleség letette az aranyrokkát, és forgatni kezdte. A rokkáról aranyfonál futott a tó felé, mint egy vékony napfény-szál. A víz zúgott, örvénylett, majd hirtelen a férj egészen a partra emelkedett. A feleség megragadta a kezét, és futásnak eredtek.

– Ne engedd el! – zúgta a szél.

De mögöttük a tündér felbőszült. A tó pereme fölé fekete hullám tornyosult, magasabbra, mint a nádas, magasabbra, mint a fák. A hullám lezúdult, és elválasztotta őket: a férfit erdőkön és hegyeken át sodorta, az asszonyt más tájakra vitte. Amikor a víz elcsitult, egyikük sem tudta, hol van a másik.

A férfit egy sötét erdőben, a hamu közepén talált rá egy szénégető. – Itt maradhatsz, fiam – mondta. A vadász dolgozott, hallgatott, és mintha köd ült volna az emlékein. Néha úgy érezte, elfelejtett valami nagyon fontosat, és a szíve nyugtalanul vert.

Az asszony hegyeken, mezőkön vándorolt. Mikor elfáradt, szolgálatba szegődött itt-ott: teheneket őrzött, kenyeret sütött, vizet húzott. Este, a csillagok alatt egy egyszerű dalt énekelt arról, akit szeret, és akit vissza szeretne kapni. – Hol vagy, kedvesem? – csendült a dallam, és vitte a szél.

Évek teltek el. Egy nap nagy vásárt rendeztek egy városban, ahová mindenfelől érkeztek emberek. A szénégető is odaküldte a vadászt portékáért. Ugyanoda ment az asszony is a gazdáival. Mikor a nap már alacsonyan járt, és a vásári zsivaj kicsit elcsendesedett, az asszony megállt a tér szélén, és elénekelte a dalát.

A vadász, aki addig a zsákokra és mérlegekre figyelt, egyszer csak mozdulatlanná dermedt. A dallam a szívéhez ért, mint a meleg fény. Képek villantak fel emlékeiben: a tó partja, az aranyfésű fénye, egy kéz, amely az övét keresi. Elhagyta a standokat, a kiáltásokat, és a dal hangját követve megállt egy fiatalasszony előtt.

– Te vagy az – suttogta. – Megtaláltalak.

Az asszony felnézett, és a szemében egyszerre csillantak fel a könnyek és a mosoly. – Visszatértél – mondta, és most már biztos volt benne, hogy a hűség erősebb volt, mint a víz hatalma.

Fogták egymás kezét, és úgy döntöttek, messze költöznek a malomtótól. Oda, ahol a víz csak csörgedező patak, és nem les rájuk titkos erő. Új otthont építettek, munkával, szeretettel, türelemmel. A vadász újra az erdőt járta, az asszony dalolt és nevetett, és ha este a tűz mellé ültek, néha elmesélték, hogyan hozta vissza őket egymáshoz a hűség és a kitartás.

És ha arrafelé jársz, ahol a régi malom állt, talán még most is hallod, ahogy a víz suttogja: ami igazán összetartozik, azt sem tó, sem idő, sem tündér nem választhatja szét végleg.