Volt egyszer egy lány, akit Ingernek hívtak. Szegény házban nőtt fel, de gyönyörű volt, mint a reggeli fény. Sokan megsajnálták, és amikor nagyobb lett, egy jómódú házhoz került szolgálónak. Ott tiszta ruhát kapott, finom ételeket evett, és megtanulta, hogyan kell szépen járni-kelni. De a szíve nem lett kedvesebb. Egyre inkább csak magára gondolt. Azt akarta, hogy az emberek rá figyeljenek, és úgy érezte, ő különb mindenkinél.

A gazdasszonya mégis szerette őt, és gyakran szólt szelíden: „Inger, légy hálás és jó.” A lány azonban csak a ruháját simította meg, és a tükörbe mosolygott. Nem szívesen ment haza a szüleihez sem. Azt gondolta, a szegénység foltot ejt a fényes cipőjén.

Egy napon a gazdasszony friss, nagy kenyeret sütött. „Vidd el ezt a kenyeret édesanyádnak” – mondta. – „Mondd meg, hogy gondolunk rá.” Inger felhúzta legszebb cipőjét, vállára vette a kosarat, és elindult. Az ég beborult, és finom eső permetezett. Az utcán tócsák nyíltak, a falu vége felé pedig mocsaras, csúszós ösvény vezetett. Inger a cipőjére nézett, amely olyan fényes volt, mint a tó tükre. „Nem szabad, hogy sár érje” – morogta.

Előtte derékig érő pocsolya terült el, körülötte csupa sár. Inger körbenézett, majd felpillantott a kosárra. A nagy, illatos kenyér ott feküdt, mint egy aranybarna párna. A lány suttogta: „Úgyis anyámnak szánják. Egy pillanat csak.” Letette a kenyeret a sár közepébe, mintha az hidacskává változhatna. Aztán rálépett, hogy cipője tiszta maradjon.

Abban a pillanatban a kenyér alá süppedt, és Ingerrel együtt elmerült. Hideg, zöldes sötétség ölelte körül, mintha a föld sóhajtott volna egyet, és magához húzta volna. Hallatszott a békák kuruttyolása és a víz halk zubogása. Inger süllyedt és süllyedt, le egészen a mocsár mélyébe, ahol a gyökerek olyanok voltak, mint a barna ujjak. A Mocsár Asszonya, a lápok régi ura, azt dörmögte a mélyben: „Aki a kenyeret meggyalázza, az nálam marad.”

A lány nem tudta megmozdítani a karját, a lábát, mintha kővé dermedt volna. Nem volt odalenn sem fény, sem nap, csak a saját gondolatai. Először mérgelődött: „A cipőm! A szoknyám!” Később csend lett benne. Néha mintha csengők szóltak volna messziről – talán templomi harangok, talán egy dal, amit egyszer régen hallott. Egy-egy hang felúszott a mélyből a szívéhez, és valami fájni kezdett benne, de a szeme száraz maradt. Nem tudott sírni.

Odafenn, a világban híre ment a történetnek. Az emberek így szóltak: „Látod, ő az a lány, aki rálépett a kenyérre.” A fecskék a háztetők alatt csiviteltek, és vitték a hírt a mezők fölött. Gyerekek suttogtak este: „Szomorú történet. Istenem, segíts annak a lánynak, aki hibázott.” Inger édesanyja gyakran sóhajtott, és amikor a tűz fölött a kenyér illata felszállt, egy könnycsepp is felszállt vele – mintha a levegő útján messzire vándorolna.

A Mocsár Asszonya kuncogott a sötétben. „Itt nincsenek könnyek” – dörmögte. De a fenti világból mégis le-lecsorgott valami: nem víz volt, hanem imádság és jó szó. Apró melegség-cseppek. Ezek a cseppek lassan puhították Inger keményre fagyott szívét. Egy karácsony éjjelén ének szállt: „Béke, béke.” Inger akkor először suttogta: „Bocsáss meg.” És táncolt egyetlen könny a szemében. A könny kihullott, és nem a sárba veszett, hanem fénnyé lett odalenn.

A fény puha, aranyszínű volt, és mint egy langyos szellő, körbefonta Inger alakját. A mélység ereje meggyengült. Hang nem volt, csak egy gondolat: „Most tegyél jót.” A következő pillanatban Inger könnyűvé vált, és érezte, hogy szárnyai nőttek – kicsik, szürkék, erősek. Kismadárrá lett. Nem volt éhes a kenyérre, és tudta, hogy nem is ehet belőle addig, míg jóvá nem teszi, amit tett. Inkább morzsákat keresett.

Fölrepült a fodros füvek fölé, és a faluba szállt. A házak ablaka mellett csiripelt, és ahol éhes gyerek ült, az ablakpárkányra ejtett egy morzsát. A pékség mögött összesöpört kenyérdarabkákból csőrével vitt egyet-egyet, és a küszöb elé tette. Télen, amikor a hó csillogott, és a szél csípett, a madár a fák tövében bújt meg, majd újra felröppent: „Csirip, csirip!” – mintha azt mondaná: „Gondoltam rád.”

Évek teltek így. Inger kismadárként megtanulta, milyen édes a jóság. Megismerte a szegények mosolyát, amikor váratlan segítség érkezik. Egyszer meglátta édesanyját is, amint az ajtóban állt. A madár odaszállt, és egy puha morzsát tett az ablakba. Az asszony elmosolyodott, és suttogta: „Köszönöm.” Inger szíve megtelt meleggel. Szerette volna kiáltani: „Én vagyok!”, de tudta, hogy az igazi jóság csendben teszi a dolgát.

Azt mondják, amikor Inger annyi apró jótettet gyűjtött össze, amennyit csak elbírt a szíve, egy tavaszi reggelen különös fény áradt a mezőkre. A kis madár felröppent, és a nap sugara úgy emelte, mint anyamadár a fiókáját. A mocsár mélye messzire maradt, a sötétség eltűnt. Inger meghallotta a suttogást: „Megbocsáttatott.” És akkor a dala már nem volt szomorú. Szabad dal lett, tele reménnyel.

Az emberek pedig azóta is így intik egymást: „Ne lépj a kenyérre!” Mert a kenyér munka, szeretet és élet. És emlékeznek Ingerre, aki egyszer nagyot hibázott, de hosszan és hűséggel jóvá tette. A gőg mélyre húz – de a jóság, a hála és a megbánás felemel.