Réges-régen egy folyóparti városkában tímárok dolgoztak. A széles víz szélén nagy kádak és cölöpök álltak; a frissen lenyúzott bőrök a sekély részen áztak, kötelekkel kikötve, hogy megpuhuljanak és tisztuljanak. A bőrök nehéz, barna csomókként hintáztak a vízben, s a nap fénye csillogott a fodrokon.

Erre kóborolt egy csapat kutya. Éhesek voltak, és szinte minden illatot megénekeltek a szélben. Az egyik pöttöm, pöttyös kutya felkapta a fejét. – Szimatoljátok csak! – csaholta. – Itt valami finom van!

A nagyobb, bozontos Bundás odaállt a part szélére és a vízbe bámult. – Lám, ott ringanak a bőrök! – morogta elégedetten. – Nem hús, de rágcsálni jó lesz. A fog közt nyöszörög a bőr, ez bizony lakoma!

– De azok a víz alatt vannak – jegyezte meg egyszerűen a csapat legidősebb tagja, Ősz, akinek pofaszakálla ezüstösen csillogott. – Nem érjük el.

– Elérjük bizony! – vágott közbe a fiatal, heves Betyár. – Nézzétek, nem is olyan mély az a rész. Csupán ez a víz áll utunkban. Ha kicsit lejjebb menne a szint, már ki tudnánk húzni a bőröket a partra.

– És hogyan menjen lejjebb? – kérdezte Ősz, a szeme sarkából figyelve a csillogó sodrást.

Betyár farkával csapkodott. – Kiisszuk! – jelentette ki olyan büszkén, mintha valami nagy haditervet mondott volna. – Ittunk már sokat pocsolyából. Mit nekünk ez a kis folyó? Neki!

A csapat felmorajlott. A kíváncsiság és az éhség csiklandozta a hasukat. – Neki! – kiáltották többen is, s már guggoltak is a part szélére. Nyelvek csaptak a vízbe, s a csobogás egyszerre lett nyalakodó zenekarrá.

Ősz tett még egy tétova lépést, aztán leült. – A folyó mindig új vizet hoz – dünnyögte magának. – Egy patakot sem lehet kiinni, nemhogy ezt a nagy vizet. De próbáljatok csak észhez térni, mielőtt baj lesz!

A többiek azonban nem hallgattak. Betyár közöttük szívta be legnagyobb hévvel a vizet. – Látjátok? Máris lejjebb – lihegte két korty közt. A valóságban a víz ugyanúgy csillogott, s csak a kutyák oldalát húzta egyre lejjebb a súly.

A pöttyös kiskutya hirtelen megállt. – A hasam dobol! – nyöszörögte, és egy kicsit odébb húzódott. De a többiek csak itták, itták. Ősz közelebb lépett.

– Nézzétek a sodrást! – szólt csendesen. – Onnan, feljebb, folyvást új víz érkezik. Hiába iszod, a folyó nem fogy el ettől. Van, amit nem lehet így megoldani.

– Csak még egy kicsit! – erősködött Bundás, de már ő is lihegett. Nyelve lusta lett, a hasa keményre gömbölyödött. – Olyan közel vannak azok a bőrök…

A Nap feljebb kúszott. A csapat már alig állt a lábán. Egy-két kutya eloldalgott és árnyékos helyre dőlt, zihálva. Betyár még mindig a víznél gubbasztott, de szemében vacogott a makacsság. – Nem adom fel – szusszant, aztán újra belekortyolt.

Ekkor egy hirtelen hullám csapott a partra. A víz csípős hidege elérte a kutyák mancsát, és mindannyian látták, hogy a bőrök pont ugyanott ringatóznak. Semmi sem változott. Csak az ő hasuk lett tele és nehéz.

Ősz odalépett Betyárhoz, és orrával finoman oldalba bökdöste. – Elég – mondta egyszerűen. – A torkod éget, a hasad fáj, és a folyó nevet rajtad. Nem fogy ki itt semmi, csak a te erőd.

Betyár még nyelt egyet, aztán elhúzta a fejét a víztől. Szeme elszégyenülten hunyorgott. – Azt hittem… azt hittem, ha nagyon akarom, sikerül – suttogta.

– Akaraterő jó – bólintott Ősz. – De az ész a legjobb barátja. Nem iszunk ki folyót, ahogy nem fújunk le hegyet. Van, amikor várni kell. A tímárok majd kiemelik a bőröket. Vagy talán nem is nekünk valók. Nem minden finomnak tűnő dolog a miénk.

A csapat lassan odébb vonult az ártér füvére. Ki-ki elnyúlt, és a nap melegén próbálta enyhíteni a gyomrában lötyögő sok vizet. A pöttyös kiskutya halkan felsóhajtott. – Legközelebb… talán inkább csontot keresünk.

Bundás felkuncogott, aztán grimaszolt, mert a hasa megint morgott. – Legközelebb előbb gondolkodunk – mondta. – És meghallgatjuk Őszöt.

Este felé a tímárok valóban kijjebb húzták a köteleket, és a bőrök fel-felbukkantak a felszínen. A kutyák ekkor már messze jártak. Nem merték újra megkísérteni a szerencsét. A folyó tovább zúgott, mintha semmi sem történt volna.

Ősz aznap este még egyszer visszanézett a partra. – Nem szégyen belátni, ha valami lehetetlen – morogta félmosollyal. – A szégyen az, ha a makacsság miatt bajba sodorjuk magunkat.

És attól fogva, valahányszor a csapat valami elérhetetlen finomságot látott, előbb megkérdezték maguktól: „Okos dolog-e ez?” Ha a válasz nem volt igen, inkább másik, biztosabb utat kerestek. Mert megtanulták: a kapzsiság és a türelmetlenség pukkadásig tölti a hasat, de az ész tölti meg igazán a gyomrot és a szívet.

Tanulság: Ne vállalj lehetetlent – a kapzsiság és a türelmetlenség csak bajt hoz.