Egyszer volt egy szegény embernek egy kutyája. Hűséges volt a jószág, de a gazdája egyre kevesebb ételt adott neki. A kutya bordái kilátszottak, hasa korgott, s végül nem bírta tovább a koplalást. „Elmegyek szerencsét próbálni” – gondolta, és csendben elsomfordált a háztól.

Nem telt bele sok idő, egy fürge, csillogó szemű veréb szállt elé. „Hová, hová, jó kutya?” – csipogta. „Éhes vagyok, és nincs, aki etessen” – felelte a kutya. „Ne búsulj – mondta a veréb –, gondodat viselem. Barátom leszel?” A kutya bólintott. „Szívem szerint.”

A veréb felröppent a hentes boltja fölé, és addig csipegette a kirakatnál lógó darabokat, míg egy-egy falat szépen lepottyant a földre. A kutya felfalt mindent. Aztán a veréb a pékhez repült, és onnan is lepottyantott egy darabka ropogós cipót. A kutya jóllakottan nyalogatta a bajszát. „Köszönöm, barátom – mondta –, sose felejtem el.” „Ezután együtt megyünk – felelte a veréb –, és vigyázunk egymásra.”

Mentek, mendegéltek, beszélgettek és nevettek, míg egy országút széléhez értek. „Pihenj meg itt a fűben” – mondta a veréb, és a kutya lefeküdt az országút mentén, hogy szusszanjon egyet. A veréb pedig a közeli bokorra telepedett, és figyelt.

Nem sokkal később robajlás hallatszott: egy kocsis közeledett, két ló húzta a megrakott szekeret. A veréb felröppent és a kocsis elé szállt. „Lassan, jó ember! Itt fekszik a barátom, a kutya. Kerüld ki, kérlek!” De a kocsis csak legyintett. „El onnan, te semmirekellő madár!” – kiáltotta, s még gyorsabban hajtott.

A veréb kétségbeesetten csapkodott a szárnyával, de a szekér nem tért ki. A kerekek átgördültek a kutyán, aki egyetlen nyögéssel mozdulatlan maradt. A veréb leszállt mellé, és csendben lehajtotta a fejét. „Te megölted a barátomat” – mondta aztán a kocsisnak. – „Ezt megkeserülöd: oda lesz a szekered és a lovaid.”

Azzal a veréb a lovak elé röppent, és csípni kezdte a szemüket. A lovak megrémültek, oldalra kaptak, és a köveknek rontottak. A szekér zörgött, billent, végül felborult. A kocsis dühében suhintott az ostorral, ütötte-vágta a rémült állatokat, míg azok el nem estek és nem keltek fel többé. A kocsis a porba roskadt a törött szekér mellett, és átkozódott.

„Még nincs vége” – csipogta a veréb, és elszállt. A kocsis bosszúsan baktatott a legközelebbi fogadóba, hogy bánatát italba fojtsa. Alighogy leült, a veréb már ott is volt, és észrevétlenül kicsipkedte a dugót a söröshordóból. A habos ital patakként folyt ki a padlóra. „Hékás! Ki fizeti ezt?” – kiáltott a kocsmáros. A kocsis felugrott, meglátta a verebet a gerendán, és dühödten felkapta a fejszét. „Megmutatom én neked!” – ordította. De amikor suhintott, nem a madarat találta el, hanem szétverte a hordót. A sör mind kárba veszett, és a kocsmáros a kocsis nyakába varrta a kárt.

Szégyenkezve és tajtékozva indult a kocsis haza. Amint a házához ért, a veréb már az ajtófélfán ült. „Adj egy fejszét!” – kiáltotta a kocsis a feleségének. „Azt a rontom-bontom madarat most rögtön agyoncsapom!” A nő hozta a szerszámot, de a veréb hirtelen a feje búbjára röppent. A kocsis dühében nem nézett, csak csapott. A csapás azonban a feleségét érte, aki összerogyott és nem mozdult többé.

A kocsis megrémült egy pillanatra, de a harag újra elöntötte. „Te vagy az oka mindennek!” – üvöltötte a verébre, és a házban mindent szétzúzott, amerre csak a madár elrepült: edényeket, széket, asztalt, még a tetőt is megbontotta, amikor a veréb odaszállt. A veréb pedig mindig odébb szökkent, egy ujjnyival arrébb, csipogva és figyelmeztetve: „A düh bajt hoz.”

Végül a veréb a kapu tetejére ült. A kocsis odarohant, csapott – a kapu darabokra hullott. A veréb a kút kávájára szállt. A kocsis nekiugrott, megcsúszott, és majdnem a vízbe esett. Lihegve nézett a kis madárra, akit sehogy sem tudott elkapni.

„Elég a csellel!” – hörögte végül. „Ha nem tudlak agyoncsapni, lenyellek!” A veréb mintha csak erre várt volna: egy szempillantás alatt berepült a kocsis tátott száján át, le, a torkán. A kocsis fuldokolni kezdett. „Kést! Kést ide!” – kiáltotta, és össze-vissza hadonászva próbálta magából kiszedni a madarat. De amint a késhez kapott, saját magának ártott. Összerogyott a küszöbön, és ott lehelte ki a lelkét.

A ház elcsendesedett. A veréb kiszállt, felröppent egy magas fa ágára, és onnan nézett szét a vidéken. Nem ujjongott. Csak halkan csiripelte a szélnek: „Aki kegyetlen és gőgös, saját dühétől pusztul el. A hűség kincs, a jóság erő.”

Így esett, hogy egy kicsi veréb kiállt egy barátért, és megmutatta a világnak: a bántásnak ára van, s a harag rossz tanácsadó.