A tengerparton, ahol a hullámok puhán csobbannak a köveken, egy anyarák és a kisrákfia sétált a sekély vízben. A nap melegen sütött, a homok csillogott, a kagylók halkan csilingeltek a fodrozódó vízben.

Az anyarák egyszer csak észrevette, hogy a kisrák kissé összevissza lépeget. Ide-oda lendültek a lábai, a tolla pedig csillogva ringott a hátán.

"Kisfiam," mondta az anyarák, "ne dülöngélj így oldalra! Menj szépen egyenesen előre!"

A kisrák megállt, nagy szemekkel az anyjára nézett, és halkan kérdezte: "Anya, megmutatod, hogyan kell egyenesen menni?"

Az anyarák meglepődött a kérdésen, de büszkén kihúzta magát. "Hát persze! Figyelj csak!" – válaszolta, és megpróbált egyenesen előrelépni a vízben.

Először óvatosan emelte az egyik lábát, aztán a másikat. "Egyenesen megyek, egyenesen megyek" – mormolta magának. De ahogy lépett, a lábai akaratlanul is oldalra vittek. Az anyarák jobbra billent, majd balra, végül megint csak oldalazott, ahogy a rákok szoktak.

A kisrák csendben figyelte. Nem nevetett, nem is csúfolódott. Csak várta, hogy az anyukája sikerrel járjon. Az anyarák újra próbálta: előre egy lépés, még egy lépés… és megint oldalra sodródott. A víz csiklandozva húzódott vissza a homokból, és a két rák ott állt a hullámok szélén.

Végül az anyarák megállt, és nagyot sóhajtott. "Ó, kisfiam," mondta szelíden, "látom, nem tudok egyenesen menni. Én is csak így tudok lépegetni: oldalról oldalra."

A kisrák közelebb bújt. "Nem baj, anya. Én is így tudok menni" – felelte mosolyogva.

Az anyarák megsimogatta a kisrák páncélját. "Igazad van. Nem kérhetem tőled azt, amit én sem tudok megtenni. Ha azt szeretném, hogy valamit megtanulj, először nekem kell jó példát mutatnom."

A nap lassan lejjebb csúszott az égen, és aranyszínűre festette a vizet. Az anyarák és a kisrák egymás mellett oldalaztak tovább, pont úgy, ahogy a rákok tudnak. Útközben beszélgettek arról, hogyan lehet figyelni egymásra, bátran gyakorolni, és kedvesen szólni, amikor valami nehéz.

Aznap a kisrák megtanulta, hogy nem baj, ha valami másképp megy, mint másoknál. És az anyarák is megtanulta, hogy a legjobb tanítás a példamutatás: nem elég mondani, meg is kell mutatni – vagy beismerni, ha nem megy.

Így haladtak tovább a csillogó parton, oldalról oldalra, együtt, mosolyogva.