A tenger fenekén, ahol a korallok úgy ragyognak, mint az ékszerek, és a halak rajokban táncolnak, állt a tengeri király palotája. Ott élt hat hableánytestvér. A legfiatalabb volt a legcsendesebb és a legkíváncsibb. Kis kertjében egy fehér márványszobrot őrzött, és amikor elképzelte a felszínt, a napot, a szelet és az emberek világát, a szíve hevesen dobogott. A nagyanyjuk, a bölcs tengeri királyné mesélt nekik a fenti világról, és megígérte: ha betöltik a tizenötödik évüket, felúszhatnak, és saját szemükkel láthatják a napfényt és a csillagokat.

A kis hableány türelmetlenül várta a napot. Gyakran kérdezte a nagyanyját az emberekről és a lelkekről. „Mi, hableányok, háromszáz évig élünk, aztán habbá leszünk, és eltűnünk” – mondta a nagyanya szelíden. „Az emberek élete rövidebb, de van halhatatlan lelkük, amely tovább él.” A kis hableány elgondolkodott: milyen lehet halhatatlan lelket kapni? Nemcsak a felszín után vágyakozott, hanem azt is szerette volna, hogy a szíve úgy szeressen, úgy reméljen, mint az embereké.

Elérkezett végre a tizenötödik születésnapja. A kis hableány felúszott a sötétkék vízből, és ekkor látta igazán a világot. A hullámok fölött egy nagy hajó ringott. Fények ragyogtak rajta, zene szólt, és táncoltak az emberek. A hajó közepén állt egy fiatal herceg, szeme csillogott, mosolya kedves volt. A kis hableány elbűvölten nézte, ahogy a tűzijáték rakétái virágokat rajzoltak az égre. Szíve megtelt új, ismeretlen érzéssel.

De hirtelen sötét felhők gyűltek össze, a szél tombolt, és a tenger feldühödött. A hullámok a hajót ostromolták, és a vitorlák elszakadtak. A kis hableány látta, ahogy a herceg a vízbe zuhant. Gyorsan utána úszott, karjaival átölelte, és a parthoz vitte. Hajnal felé egy fehér falú kolostor közelében, a parti kertben fektette le a homokra, és elbújt a kövek között. Nem merte megmutatni magát. Amikor a templom leányai kijöttek, és megtalálták a herceget, a herceg kinyitotta a szemét, de csak az emberi lányokat látta. A kis hableány halkan visszamerült a tengerbe. A szíve a hercegnél maradt.

Azóta gyakran felúszott a palota közelébe, hogy lássa őt. Ült a hullámok hátán, és hallgatta a zenét, de sosem hallhatta saját hangját odafönt, mert az emberek nem tudták, ki énekel. A vágy úgy nőtt benne, mint a dagály: emberré akart válni, hogy mellette legyen, és halhatatlan lelket nyerjen. Végül elhatározta, hogy felkeresi a tenger boszorkányát, aki a sötét korallszurdok mögött élt.

A tenger boszorkánya lomha polipok között lakott, és tudott olyan főzetet készíteni, amely megváltoztatja a sorsot. „Tudom, miért jöttél” – mordult. „Emberi lábakra és a herceg szerelmére vágysz. Adok neked italt. Ha megiszod, a farkad lábakká változik. Olyan kecsesen fogsz járni és táncolni, hogy senki sem látott még ilyet. De minden lépés úgy fog fájni, mintha éles kések szúrnák a talpadat. A hangodat is nekem adod cserébe: többé nem fogsz énekelni, sőt beszélni sem. És tudd meg: ha a herceg igazán megszeret, és feleségül vesz, a szerelme által halhatatlan lelket kapsz. Ha viszont mást vesz el, a nász hajnalán habbá leszel, és elenyészel.” A kis hableány remegett, de a szemében fény villant. „Megteszem” – bólintott. A boszorkány kivette a hangját, mint egy gyönyörű, fénylő gyöngyöt, és az italát a lány kezébe adta.

A kis hableány búcsút intett a nővéreinek és a nagyanyjának, majd éjszaka felúszott a partra. A hold fénye ezüst hidat vont a vízre. Megitta az italt. Láng futott végig rajta, mintha kard hasított volna át a testén, és elájult. Reggel a herceg találta meg a parton. Farkának helyén karcsú lábak voltak, de hangja nem jött elő. A herceg elvezette a palotába, új ruhát kapott, és a kis hableány mosolyával hálálta meg a jóságot. Ha zenét hallott, táncolt. Minden lépés fájt, mintha tűzparázson járna, de olyan könnyed volt, hogy mindenkit elbűvölt. A herceg megszerette őt, mint legkedvesebb társát. „Te mindig velem maradsz” – mondta. „Nem tudom, miért, de melletted olyan nyugodt vagyok.” Ám a szíve mélyén továbbra is azt a lányt kereste, akiről azt hitte, hogy a partról megmentette.

Egy napon a herceg hajóra szállt. A szomszéd királyságba utazott, ahol egy hercegnőt kellett megismernie. A kis hableány is vele ment. Amikor a herceg meglátta a hercegnőt, elámult: a lány úgy mosolygott, mint akiről azt hitte, hogy egykor fölé hajolt a parti kertben. „Te mentettél meg!” – kiáltotta boldogan. A hercegnő elpirult, mert az ő kolostoruk leányai találták meg a partra sodródott ifjút. A herceg úgy érezte, mintha a sorsa teljesedne be. Nemsokára kihirdették az eljegyzést. A kis hableány mosolygott, de belül úgy sajgott a szíve, mint a talpa a tánctól. Tudta, mit jelent ez számára.

A nászéjszaka hajóján fények villogtak, a csillagok a vízbe néztek. Éjfélkor halk csobbanást hallott. A nővérei emelkedtek a hullámokból. Hajuk rövidebb volt: levágták, és a boszorkánynak adták cserébe a megváltás késéért. „Vedd ezt a kést” – suttogták. „Ha még az éjjel megszúrod a herceget, és a vére a lábadra cseppen, újra hableány leszel, és tovább élhetsz.” A kis hableány remegve fogta a kést. Bement a kabinba, ahol a herceg és a menyasszonya aludt, összefonódott kézzel. Nézte a kedves arcot, akit megmentett, és akit szeretett. A szíve megtelt könnyel. Lassan hátralépett, és kiment a fedélzetre. A kést messzire a hullámok közé hajította.

A pirkadat első fénye megérintette a vizet. A kis hableány tudta, mi következik. Még egyszer a tenger felé nézett, és leugrott. A víz körülölelte, és teste könnyű habbá vált. De nem tűnt el egészen. Meleg szellő emelte a magasba. Láthatatlan leányok vették körül, áttetszők és ragyogók, mint a hajnal fénye. „Mi a levegő lányai vagyunk” – mondták. „Nem tartozunk se vízhez, se földhöz, és jó cselekedetekkel szerezhetünk halhatatlan lelket. Hűsítjük a forró szelet, segítünk a rászorulóknak, és századok múltán ajándékba kapjuk, amire vágytunk.” A kis hableány körbenézett. A hajón zene csendült, a herceg és a hercegnő boldogan ébredtek. Könnyű áldást lehelt feléjük, s aztán mosolyogva felemelkedett a reggeli fényben. Nem felejtette el szerelmét, de a szíve már nem fájt úgy: tudta, hogy bátorsága és jósága egyszer mégis elvezeti őt egy igaz, halhatatlan lélekhez.