Szilveszter estéje volt. Nagy, puha pelyhekben hullott a hó, és a szél úgy fújt a szűk utcák között, mintha jeges ujjakkal csipkedné az emberek arcát. A házak ablakaiból meleg fény szivárgott ki, odabent gyertyák égtek, finom vacsora illata szállt, és nevetés hallatszott. Odakint azonban egy kislány ballagott lassan, mezítláb, nyakába húzott vállakkal, kabát nélkül. Egy köteg gyufát szorított a kezében.

Volt valaha papucsa, de túl nagy volt rá, az édesanyjáé volt régen. Az egyik papucs lecsúszott a lábáról, amikor átszaladt az úton, a másikat pedig egy fiú felkapta és elszaladt vele, azt kiabálva, hogy majd bölcső lesz belőle, ha egyszer gyereke születik. Így hát a kislány lábait most a hó csípte, a kövek megkarcolták, és a hideg úgy beleharapott a bőrébe, mintha apró fogacskái lettek volna.

Egész nap próbálta eladni a gyufát. „Vegyenek gyufát, jó gyufa, száraz gyufa!” – szólt halkan, mert a hangja is dideregett. Az emberek siettek, kalapjukat a szélbe fogták, észre sem vették. Néhányan rápillantottak, aztán elfordultak. Az ablakok mögül fény csillogott, a sült liba illata úszott az utcán, és csengő hangú énekek szálltak. A kislány gyomra korgott, ujjai elgémberedtek, és a szeme sarkában apró jégcseppek csillantak.

Nem mert hazamenni. Nem adott el egyetlen szál gyufát sem, és attól félt, hogy megharagudnak rá miatta. Otthon amúgy is hideg volt: a tető résein besüvített a szél, és a tűzhelyben alig pislákolt parázs. A kislány emlékezett arra az időre, amikor a nagymamája még élt. Ő volt az egyetlen, aki mindig gyengéden mosolygott rá, meleg kezével megsimogatta a haját, és meséket mondott a csöndben. A nagymama már fent pihen, ezt mindenki tudta, de a kislány szíve most is odahúzódott ahhoz a régi, jó melegséghez.

Egy mély kapualj sarkába húzódott, ott, ahol két ház találkozik. Lehajolt, maga alá húzta a lábait, de a hideg így is átjárta egészen. „Ha csak egyetlen gyufát meggyújtanék,” gondolta, „talán egy pillanatra meleg lenne…” Óvatosan kihúzott egy szálat a kötegből, és a falhoz dörzsölte. Sercegett, fellobbant: apró, aranyszínű lángocska lett belőle, mint egy parányi nap.

És a láng fényében a sötét fal átlátszóvá vált: mintha ott állna előtte egy vaskályha, csillogó rézajtóval, és benne pattogott a tűz. A kislány közelebb tartotta a kezét, érezte, ahogy a meleg végigszalad az ujjain, fel a karján. Már-már úgy tűnt, mintha az arca is felengedne. De a gyufa pislákolt, majd elaludt. A kályha eltűnt, a hideg visszalopózott, és csak a sötét fal maradt.

A kislány megremegett, és egy újabb gyufát gyújtott. A fény olyan lett, mintha a szoba falai megnyílnának. Terített asztalt látott maga előtt, fehér abrosszal, csillogó tányérokkal. Középen illatos sült liba gőzölgött, almával és szilvával töltve. A liba bőre ropogós volt, és mintha a forróság egyenesen hozzá áramlana. A kislányban fellobbant a remény, szinte már nyúlt is felé. De a gyufa fénye kialudt, és ismét csak a jeges utca és az üres levegő maradt.

Meggyújtotta a harmadik gyufát is. Most egy gyönyörű karácsonyfa tárult elé: magasabb volt minden valaha látott fánál, és a zöld ágak között ezernyi kis lámpa égett, mintha csillagok szálltak volna rá. Színes papírdíszek lógtak rajta, cukrok, játékok, és a csúcsán egy fénylő csillag ragyogott. A kislány kitárta a karját, hogy megérinthesse az egyik kis fényt. De a láng lobbanása felszállt, a gyertyácskák mintha felemelkedtek volna az égre, és a csillagok közé váltak. Egy csillag hullott le az égen, hosszú fénycsíkot hagyva maga után. „Valaki meghalt” – suttogta a kislány. „Ezt mondta mindig a nagymama: ha csillag hull, egy lélek száll fel az égbe.”

A kislány gyorsan meggyújtotta a következő gyufát. A fényben ott állt előtte a nagymamája. Ugyanolyan volt, mint régen: arca kiderült, tekintete meleg és jóságos, keze puha és simogató. „Nagymama!” – kiáltotta a kislány, és a hangja egyszerre volt örömteli és könyörgő. – „Vigyél magaddal! Olyan jó itt veled. Kérlek, ne tűnj el, ne hagyj egyedül!”

A gyufa fénye remegett, a nagymama alakja halványodni kezdett. A kislány gyorsan előrántotta az egész köteget, és egyenként dörzsölte a falhoz. A lángok úgy táncoltak, mintha sok-sok aranypillangó szállta volna meg az éjszakát. A fényben a nagymama karja kitárult, magához ölelte a kislányt, és felemelte. Nem volt többé hideg, nem volt éhség, nem volt sötétség. Csak fény volt, béke és melegség, mintha puha takaró borítaná az egész világot. Ketten emelkedtek egyre feljebb, a csillagok felé, oda, ahol nincsenek könnyek, csak otthonosság és szeretet.

Másnap reggel emberek sétáltak a város utcáin. A kapualj sarkában észrevettek egy kislányt. Ült, háttal a falnak, arca mintha mosolygott volna. Kezében kiégett gyufaszálak pihentek, mintha apró fekete virágok lennének. „Szegényke” – mondták az emberek. – „Meg akarta melegíteni magát.” Senki sem tudta, milyen fényeket látott, milyen illatokat érzett, és mennyire közel volt az, aki valaha a legjobban szerette.

Mi azonban tudjuk: a kis gyufaárus lány a gyufák melegében megtalálta nagymamája karját, és együtt, kéz a kézben, fénybe és békébe szálltak. Az utcákon tovább hullt a hó, az ablakokból meleg fény csordult ki, és talán attól a naptól fogva többen figyeltek oda azokra, akik csendben, észrevétlenül ácsorognak a hidegben.

És ha egyszer te is sétálsz egy téli estén, és meglátsz valakit, aki fázik, emlékezz a kislányra. Egy meleg szó, egy mosoly, egy segítő kéz – néha ezek a legfényesebb lángok a sötétben.