Két utazó sétált egy erdőn át. Jó barátoknak mondták magukat. A nap besütött a fák közé, a levelek susogtak, a madarak csicseregtek. Az egyik utazó így szólt: – Milyen jó, hogy együtt megyünk! Ha bármi történik, segítünk egymásnak.

A másik bólintott: – Igen, ketten bátrabbak vagyunk. – És tovább lépkedtek a puha avarban, beszélgetve az útról és arról, hová tartanak.

Egyszer csak megzörrent a bokor. A zörej egyre közelebb jött. Az ágak szétnyíltak, és előlépett egy nagy, barna medve. Mélyen fújtatott, erős mancsai alatt recsegtek az ágak. A két utazó megijedt.

Az egyik, aki gyors lábú és ügyes kezű volt, észrevett egy közeli fát. Egy szempillantás alatt fel is kapaszkodott rá, jó magasra, ahová a medve nem érhetett fel. Elbújt a levelek között, és mozdulatlanul várt.

A másik utazó nem tudott fára mászni. A szíve hevesen vert, de eszébe jutott, amit egyszer hallott: a medve nem bántja azt, akit halottnak hisz. Így hát a földre feküdt, kinyújtózott, mintha holtan aludna. A karját a teste mellé tette, a szemét becsukta, és még a lélegzetét is visszatartotta, amennyire csak bírta.

A medve odament hozzá. Nagy, nedves orrával megszaglászta a cipőjét, aztán a kabátját, végül a fejét. A borzas bundája szinte hozzáért az arcához. A medve a füléhez hajolt, és hosszan szimatolt. Az utazó nem mozdult, nem pislogott, nem sóhajtott. Úgy tett, mintha tényleg nem élne. A medve még egy pillanatig fújtatott, majd úgy gondolta: ez a mozdulatlan test bizony nem érdekes. Nehéz léptekkel megfordult, és visszatért a rengetegbe.

Amikor a medve eltűnt a fák között, az első utazó óvatosan lemászott a fáról. Megkönnyebbülten fellélegzett, és odasietett a társához.

– Jól vagy? – kérdezte. – Úgy láttam, a medve egészen közel hajolt hozzád. Mintha még a füledbe is súgott volna valamit! Mit mondott?

A földön fekvő utazó felült, leporolta a ruháját, és így felelt:

– Azt súgta, hogy ne utazz olyan baráttal, aki a bajban cserbenhagy.

A fáról lemászó utazó elpirult. Tudta, hogy a társát egyedül hagyta a legnagyobb ijedtségben. A két utazó csendben elindult tovább. Az erdő újra békésnek tűnt, a madarak ismét csicseregtek, de a szívükben ott maradt a tanulság.

Mert bizony így van: bajban ismerszik meg a barát. Aki melletted marad, amikor félsz, az az igazi. Aki elfut és elbújik, amikor szükséged lenne rá, attól jobb óvatosnak lenni.

És attól a naptól kezdve a két utazó már nem csak beszélt a barátságról, hanem át is gondolta, mit jelent: egymásra figyelni, segíteni, és nem elhagyni a másikat akkor sem, amikor jön a nagy, ijesztő medve.