Szélkő vára magas, sziklás domb tetején ült, mint egy büszke sólyom. A várfalakon szél szaladt végig, zászlók csattogtak, az udvarban paták csengtek, és a kovácsműhelyből édesen füstölt a szén. Lili, az istállólány, egész reggel csutakolt, keféje úgy suhant a lovak bundáján, mint a tavaszi eső. Szerette a lovak illatát, a friss szénát, és a titokban gyűjtött álmát: egyszer olyan páncélt viselni, amelyen visszacsillan a nap.

Aznap azonban valami szokatlan rezgést hozott a délelőtti szél. Ahogy Lili vizet cipelt a kútról, a levegő hirtelen megremegett, mintha egy óriási dob halkan megdörrent volna a hegyek mögött. A várfalon álló őrök egyszerre kiáltottak: sárkány! A messzi Koppány-hegy fölött zöldes füstpamacs emelkedett, és a réteken apró lángok ugrándoztak, mintha piros szöcskék játszanának a fűben.

– Tussz! – recsegett a szélben egy mély hang, és a domboldal egy parányit megrezdült.

A lovagok gyorsan felsorakoztak. Andor kapitány, a vár komor szemű vezére, a kapunál forgatta a lándzsáját. Páncélja úgy nyikordult, mint egy ajtó a szélben.

– Ez nem gyereknek való – mondta, amikor Lili közelebb somfordált. – A sárkány tüze nem tréfál.

Lili bólintott, de a szíve ugrált a mellkasában, mint egy kis gödölye. Nem a tüzet akarta nézni – a hang érdekelte. Az a mély, búgó, nyugtalan hang, ami nem dühösnek, inkább náthásnak tűnt.

A piactér sarkában egy vándorasszony árulta csengőit és fakürtjeit. Fülbevalói csilingeltek, amikor Lili megállt előtte. Az asszony mosolygott, ráncai úgy gyűrődtek, mint egy régi térkép.

– Minden sárkánynak saját hangja van – mondta, mintha Lili gondolatába látna. – Ha valaki meghallja, és visszaénekel neki, hazatalál. Vajon a vár kápolnájában még függ az a régi kard?

Lili visszatartotta a lélegzetét. Tudott a kardról. A kápolna ajtaja fölött feküdt, pókhálók alatt, rozsdás hüvelyben. Róla suttogták, hogy valaha énekelt, ha a szél a lőréseken át táncolt.

– Márk! – kiáltotta Lili a fegyverhordozónak, aki épp nyergeket törölgetett. – Gyere!

Márk sovány, szeplős fiú volt, szeme kíváncsian villant. A két gyerek a kápolnába osonva egyszerre álltak meg a félhomályban. A pici ablakokon át por lebegett, és a régi kard úgy pihent, mint egy alvó hal a kőmederben.

Lili óvatosan a markolatára tette a kezét. A bőr hideg volt, de abban a pillanatban egy alig hallható zümmögés indult el a markolatból a karjába, onnan a mellkasába, és végül a torkába. A hang tiszta volt, vékony, mint egy üvegcsengő.

– Hallod? – suttogta Márk.

– Ének – felelte Lili, és kihúzta a kardot a hüvelyéből.

A penge fénylett, mintha nem érte volna por. Lili végighúzta a tenyerét a lapján, és a kard valóban dalolt: egy magas, nyugodt hangot, amely feloldotta a levegő reszketését.

– Kölcsönkérjük – döntött Lili, olyan természetes egyszerűséggel, mintha egy vödröt vinne a kútról. – És kelleni fog az Örs kovács fogója is.

Az istálló mögött Gombóc, a kerek hasú, makrancos póni türelmetlenül kaparta a földet. A gyerekek felszíjaztak egy kiskocsit, ráhajították a köteleket, a vastag bőrvédő kesztyűket, és Örs kovács hosszú fogóját, aztán kilódultak a kapun át a dombok felé. A fű szárai a kocsi tengelyéhez érve nevetve suhogtak.

A Suttogó Fenyves pereménél megálltak. A rét közepén a sárkány ült, majdhogynem kétségbeesetten. Zöld volt, de nem egyforma zöld: pikkelyei közt volt moha- és zsályaszín, itt-ott arany pöttyök, mintha a nap ujjai megszórták volna mézzel. Hatalmas farkával ide-oda csapott, és amint meglátta Liliéket, nagyot szimatolt.

– Tussz! – tüsszentett, és apró szikrák pattantak a földre. A sárkány megrázta a fejét, és panaszosan dörmögött. – Csiklandja az orrom. Mintha három tüskebogár táncolna benne.

Lili megemelte a kardot, de nem úgy, mint aki vagdalkozni készül. Két ujjal végigsuhintott a penge élén. A hang, amit a kard kiadott, megtöltötte a rétet. A szél rálépett a dallamra, és ringatta, mint csónakot a folyó.

A sárkány feje oldalra billent. Szeme – két nagy, borostyánszín ablak – megenyhült. A füst már nem tört fel darabokban, inkább finoman kanyargott, illata pedig a fenyőre emlékeztetett.

– Barát? – kérdezte óvatosan a sárkány.

– Segíteni jöttünk – felelte Lili. – Lili vagyok, ő pedig Márk. A kard dalol. Te pedig tüsszögsz.

– Zuzmó vagyok – mordult, mosoly bújt meg a hangjában a sárkány. – Fodros szederbokron bujkáltam, mert a mézillat idecsalta a gyomrom. Akkor… csiklandani kezdett valami. És azóta csak… Tussz!

Lili közelebb lépett, már annyira, hogy látta a sárkány orrlyukában valami szürkéskék csillanását.

– Tüske van benn – mondta halkan. – Márk, add a bőrvédőt, meg a fogót.

– Biztos? – nyelt egyet Márk, de ahogy a kard újra énekelni kezdett, a dallam azt mondta: igen.

Lili felhúzta a kesztyűket, és a kardot a vállára tette, hogy a dallam rezegjen. A sárkány lehelete meleg volt, de nem égetett. Olyan illatot hozott, mint a törött fenyőtoboz. Lili óvatosan a tüske után nyúlt a fogóval.

– Egyszerre húzzuk, amikor a hang a legmagasabb – suttogta. – Háromig számolok, Zuzmó. Egy… kettő… három!

A kard csengett, Lili húzott, Zuzmó hunyorított, és a tüske kicsusszant, mint egy rossz gondolat. Olyan hosszú volt, mint Lili alkarja, és apró ezüstös tüskékkel volt tele.

– A Szúróbozót ajándéka – köhintett Zuzmó, aztán mélyet lélegzett, és boldogan fújta ki. A levegő megremegett, de most örömtől; a füst helyett fehér pára kígyózott elő, friss mentaszaggal.

– Köszönöm – dörmögte a sárkány. – A fejem mintha kicserélték volna.

– És a rét is hálás lesz – mosolygott Lili, amikor hirtelen a domb mögül csörömpölés, lónyerítés, károgó parancsszavak érkeztek. A lovagok.

Andor kapitány és emberei felbukkantak, sisakjukon villogott a nap. Lándzsáik hegye úgy csillogott, mint frissen hámozott jég.

– Állj! – emelte fel a kezét Lili. A kardja énekelt, a hang tiszta ívben szállt a lovagok felé. A lófülek felálltak, a kopogó lépések lassultak.

– Mit művelsz, kislány? – morrantotta Andor, de a hangjában több volt a döbbenet, mint a harag, amikor meglátta a sárkány arcát: békés, könnyed, mintha csak nagyra nőtt gyík lenne egy napsütötte kövön.

Márk felmutatta a tüskét.

– Ezt húztuk ki az orrából, uram. Zuzmó csak tüsszögött. Nézze, nem gyűjt juhokat a zsebébe.

Zuzmó megpróbált barátságosan mosolyogni, ami sárkányként úgy sikerült, hogy egy pillanatra kivillantotta a fogai közt elbújt pitypangpelyhet.

Andor kapitány levette a sisakját. Homlokán izzadtság gyöngyözött, arca megenyhült.

– Ha a kard énekel, én hallgatok – mondta, és félreállt. – Megbeszéljük a békét.

Aznap délután a réten ültek mind, lovagok, gyerekek és egy zöld sárkány. Zuzmó megígérte, hogy a hágót őrzi, és elzavarja a fosztogatókat, ha erre tévednének. Cserébe a vár emberei a déli lejtőn vetnek tíz sor kékliliomot és levendulát, mert Zuzmó imádta az illatukat. Örs kovács vállon veregette Lilit, Andor kapitány pedig adott neki egy bőrvértcsuklót, rajta a vár címerével.

– Nem lehet belőled ma lovag – mosolygott a kapitány –, de a gyakorlóudvar nyitva áll. És ha a kard valaha újra dalolni kezd, te légy az, aki meghallja.

Lili visszakísérte a kardot a kápolnába. Most már nem pókháló takarta, hanem egy zöld szalag: Zuzmó pikkelyéből csusszant le ajándékba. Amikor a szél belekapott, a penge halkan megpendült, és az egész vár mintha csak egy kicsit könnyebben lélegzett volna.

Másnap reggel Lili, Márk és Gombóc végiggurultak a réten. Zuzmó lebegve csúszott mellettük a levegőben, mint egy óriási, zöld sál. Körbejárták a méheseket, ahol a méhek úgy zümmögtek, mint ezer apró dob. A világ nagy volt és kíváncsi. Lili pedig tudta, hogy van, amihez lándzsa kell, és van, amihez egy dal – s ha jól figyel, a kard mindig megmondja, mikor melyik az ideje.