Volt egyszer egy holló, fekete, mint az éjszaka selymes szárnya. Okos madár volt, gyors szemmel és éles csőrrel. A falvak tetői fölött, az erdők lombjai közt repült, és minden zugot ismert, ahol ennivalót találhatott: magokat, morzsákat, elhagyott falatokat. Nem volt kényes, de elégedett volt, mert erősnek, ügyesnek és szabadnak érezte magát.

Egy napon a holló egy nagy tó fölött suhant el. A víz sima volt és csillogott, mint a tükör. A tó közepén kecses árny mozdult: egy hattyú úszott, hófehér tollal, hosszú, ívelt nyakkal. A vízcseppek gyöngyökként gördültek le a tollairól, és a hattyú úgy siklott, mintha a szél simítaná a hullámokat. A parton állók megálltak, nézték, és suttogva csodálták: „Milyen gyönyörű! Milyen tiszta! Milyen fehér!”

A holló megállt egy víz fölé hajló ágon, és irigység költözött a szívébe. „Bárcsak én is ilyen fehér lennék!” – gondolta. „Az emberek rám is így néznének. Biztosan a víz teszi. A hattyú egész nap mosakszik, a tollai ezért ragyognak. Ha én is a tó mellett élnék, és állandóan mosnám magam, mielőtt észrevenném, kifehérednék.”

Elhatározta, hogy megváltoztatja az életét. „A régi helyeimet, a biztos falatokat otthagyom. A tó a titok. A víz majd megváltoztat” – győzködte magát. Másnap kora reggel a tó partjára költözött. Nem kereste a megszokott eledelét, nem figyelte a falvak udvarait; csak a víz szélén gázolt, tollát áztatta, csapkodott, tisztogatta magát. Napfelkeltekor belemártotta szárnyait, délután a napsütésben szárítgatta, este újra mosakodott. Minden gondolata a fehérség körül forgott.

Ám valami nem úgy történt, ahogy képzelte. A tó körül nem volt bőségben olyan eledel, amit ismert. A vízinövények nem ízlettek neki, a fürge halakat nem tudta elkapni, a partra sodródó apróság pedig kevés volt. A holló egyre kevesebbet evett. Tollai nem lettek fehérek; sőt, a sok áztatástól és a kevés tápláléktól szürkésebbnek, fénytelenebbnek tűntek. A hasában üresség korgott, a szárnya nehezebb lett, és a károgása elhalkult.

Egy délután a hattyú közelebb úszott, és a hollóhoz szólt, aki fáradtan ült egy kő tetején. „Miért vagy ilyen sovány és levert, fekete testvérem?”

A holló nagyot sóhajtott. „Fehér szeretnék lenni, mint te. Azért élek itt, azért mosakodom, hogy a tollaim kivilágosodjanak. De akárhogy próbálom, a víz nem változtat meg.”

A hattyú szelíden megrázta a fejét. „A víz tisztít, de nem varázsol. Engem a természet ilyennek teremtett: a tollam fehér, a nyakam hosszú, és a lábam a vízhez szokott. Te okos, erős holló vagy, fekete tollal és ügyes csőrrel, a levegő a birodalmad. Ha itt maradsz, és nem azt eszed, amit meg tudsz szerezni, csak egyre gyengébb leszel.”

A holló azonban nem akarta elhinni. „Még egy nap. Még egy mosakodás. Most már biztosan sikerül” – gondolta. Másnap hajnalban újra a vízbe lépett, újra áztatta a tollát, s közben a gyomra hangosabban korgott, mint valaha. A nap feljebb kúszott az égen, a szél felborzolta a nádszálait, és a holló lábai meg-megremegtek a kövön. Este felé már nem volt ereje felröppenni egy magas ágra.

Eljött az éjszaka, és a csillagok csendben pislogtak a tó felett. A holló lehunyta a szemét. Az irigység és a hiábavaló vágy végül annyira elgyengítette, hogy a part kövei között, a nádas szélén csendben megszűnt lélegezni. A víz fölött tovább siklott a hattyú, fehér árnya elúszott a hold fényében.

Másnap reggel a tóparti szél suttogott a nádban, mintha üzenetet vinne: „Ne légy valaki más árnyéka.” Az erdő felett pedig új hollók köröztek, feketén és erősen, a saját útjukat járva.

Ennek a történetnek a tanulsága egyszerű és igaz: Nem a víz fehéríti a hattyú tollát, és nem változtatja meg a holló természetét. Aki irigységből lemond arról, amiben jó, és vakon másolni próbálja azt, ami nem az övé, könnyen elveszíti önmagát. Ismerd meg, szeresd és ápold azt, ami benned van; a fény nem a színedből, hanem a bölcsességedből és az elégedettségedből ragyog.