Grimm fivérek
A hat hattyú
Egyszer volt, hol nem volt, élt egy király, akinek volt hat daliás fia és egy kedves, okos leánya. A király nagyon szerette gyermekeit, és mindent megtett, hogy biztonságban legyenek.
Egy napon a király eltévedt az erdő sűrűjében. Már alkonyodott, amikor egy vénasszony lépett elé. – Kivezetlek, királyom – mondta –, de egy feltétellel: vedd feleségül a lányomat. A király félt, hogy örökre az erdőben reked, és rábólintott. Mikor hazatért, szíve nyugtalanná vált, mert rájött, hogy a vénasszony boszorkány, s attól tartott, hogy a lánya gonosz lesz a gyerekekkel.
Ezért titokban egy eldugott erdei váracskába vitte hat fiát és leányát. Volt nála egy gombolyag, amely, ha elgurította, mindig megmutatta az utat, így fel s alá járhatott anélkül, hogy bárki követte volna. A gyerekek ott éltek csendben és boldogan, és minden este várták az apjukat.
A király új felesége azonban gyanút fogott. Meglesett egy szolgát, megtudta a titkot, és utánuk lopózott a rengetegbe. Útközben hófehér selyemből hat apró inget varrt, és titkos igéket mormolt rájuk. Amikor a fiúk hazatértek a vadvirágos tisztásról, a mostoha hirtelen eléjük ugrott, és a hat inget rájuk hajította. Abban a pillanatban a fiúk szárnyat növesztettek, nyakuk meghosszabbodott, és fájdalmas kiáltással hattyúvá változtak. Látva mindezt, a leány felsikoltott, de még éppen időben elbújt, így őt nem érte a varázs.
A hattyúk elröpültek. A leány napokig bolyongott utánuk, szíve megtelt bánattal, de nem adta fel. Végül egy tó partján, alkonyatkor hat fehér hattyú szállt le, és amint a nap lebukott, a tollak leperegtek róluk: a hattyúk ismét fiúkká lettek – csakhogy csak egy negyedórára. – Kedves húgunk – suttogták –, nappal hattyúk vagyunk, csak este leszünk emberek egy rövid időre. Van azonban egy mód, hogy megszabadíts: hat esztendeig nem szólhatsz és nem nevethetsz, és ez alatt csillagvirágból kell hat inget varrnod nekünk. Ha sikerül, a varázs eltörik. Ha egyetlen szót is kiejtesz, mindennek vége.
A leány szelíden bólintott. Elhatározta, hogy megmenti a fivéreit. Egy odvas fa üregében költözött meg, és nap mint nap csillagvirágot gyűjtött a réten. Ujjai szúrták a növény apró szárai, de türelmesen öltésről öltésre haladt. Nem szólt senkihez, nem mosolygott, csak varrt és varrt. Esténként megjelentek a fivérek, elmeséltek mindent, ami velük történt, ő pedig hallgatott, de szemében ott ragyogott a szeretet.
Egyszer egy király járt arra vadászni. Meglátta a fát, és benne a némán varró leányt. Arcán tisztaság és jóság tündöklött. – Ki vagy te? – kérdezte, de a leány nem felelt. – Nem tudsz beszélni? – kérdezte újra a király, és a leány szelíden megrázta a fejét. A királyt még inkább meghatotta. – Ha nem is szólsz, látom, a szíved igaz. Légy a feleségem! – mondta gyöngéden. A leány bólintott, magával vitte a varrótűit és a csillagvirágait, és a király fényes palotájába költözött.
Boldog volt a király az új királynéval, aki csendben, szorgalmasan tette a dolgát. Nem szólt, de tekintete kedvességet árasztott, és keze meg nem állt: az ingek sora nőtt a kosarában. A király anyja azonban rideg asszony volt, aki nem nézte jó szemmel a némaságot. Amikor megszületett a királyné első gyermeke, az anyakirályné éjjel ellopta a babát, és egy ronggyal helyettesítette. Reggel azt suttogta a királynak: – A feleséged a saját gyermekét falta fel! A király nem hitt neki, de a szíve összetört.
Másodszor is gyermeket szült a királyné, és másodszor is eltűnt a kicsi. A rosszindulatú anyakirályné újra befeketítette. A király még mindig védte a feleségét, látta, milyen jóságos és szelíd, de a palotában már suttogtak az emberek. Amikor harmadszor is gyermeke született a királynénak, és az is nyomtalanul eltűnt, a tanács és a nép már büntetést követelt. A király fájó szívvel engedett a törvénynek, és meghatározták a napot, amikor a némának mondott, gonosznak hitt királynét a város terén meg kell büntetni.
Eltelt közben öt év és háromszázhatvanöt nap – s a hatodik esztendő utolsó reggele is eljött. A királyné már csak az utolsó inget varrta, de még hiányzott róla egyetlen ujj. Amikor a katonák érte jöttek, ő karja alá szorította a kosarat az ingekkel, és némán elindult. A nép összegyűlt, a király sápadtan állt, a szemében kétség. Az anyakirályné a tömeg szélén mosolygott.
Abban a pillanatban hat hófehér hattyú suhant a tér fölé. A királyné felnézett, s a szíve megtelt reménnyel. Rájuk emelte a karját, és ahogy leszálltak, egyenként rájuk borította az elkészült csillagvirág-ingeket. Az öt testvér azonnal emberré változott, karjuk, válluk erős lett, szemükben hála csillant. A hatodikra is rávetette az inget, de azon hiányzott egy ujj: a fiú emberré lett, csakhogy a bal karja helyén fehér hattyúszárny maradt.
És ekkor, mintha varázspánt szakadt volna el, a királyné ajkáról felszökött a hang. – Ártatlan vagyok! – kiáltotta. – Hat bátyámat mentettem, ezért nem beszélhettem hat esztendeig. A gyermekeimet pedig nem én tüntettem el! – Elmondott mindent, a rengeteg erdei váracskától a csillagvirágos réten át a némaságig. A király döbbenten hallgatta, a testvérek pedig előléptek, és előttük tanúskodtak.
Ekkor elővezették a palota sötét szobájából az eltűnt gyermekeket is, mert a hírre megrettent anyakirályné már nem tudta tovább rejteni őket. A gonoszság kiderült, és a bűnös elnyerte méltó büntetését. A király leborult felesége elé. – Bocsásd meg, hogy kételkedtem – mondta csendesen. A királyné könnyes szemmel ölelte magához a három kisgyermeket, és a hat fivért is, akik visszatértek hozzá.
Attól a naptól kezdve béke és öröm költözött a palotába. A királyné megtartotta szavát, megszabadította a fivéreit, és bár a legkisebb bátyja egyik karján hattyúszárnyat viselt, soha nem szomorkodott miatta: azt mondta, ez emlékeztet mindannyiukat arra, hogy a szeretet és a kitartás erősebb minden átoknál. És ha arra jársz a réten, még ma is találhatsz csillagvirágot – annak a leánynak a szorgalmát dicsérik, aki némán is az igazságért küzdött.
Vége
