Egy meleg nyári napon egy apró hangya vizet keresett az erdő szélén. Megtalálta a patakot, és boldogan lehajolt inni. De a parti fű csúszós volt, a kicsi lába megcsúszott, és hupsz! belepottyant a vízbe.

A patak gyorsan sodorta. A hangya kapálózott, levegő után kapkodott. – Segítség! Elmerülök! – piciny hangján kiáltotta, de a víz hangos volt, és a part egyre távolodott. A hangya már érezte, hogy ereje elfogy.

A közelben, egy magas fa ágán fehér galamb pihent. Meghallotta a csobbanást, és lenézett. Meglátta a bajba jutott hangyát. – Ne félj, kicsi barát! – turbékolta. Gyorsan csőrével letépett egy széles, zöld levelet, és óvatosan a vízre ejtette, épp a hangya mellé.

A levél, mint egy kicsi csónak, ringatózott a vízen. A hangya felkapaszkodott rá, és kapaszkodott, amíg a patak a parthoz sodorta. Végül száraz földet ért. – Köszönöm! – szólt hálásan a hangya, és feltekintett a fára. – Megmentetted az életemet! – Szívesen – felelte a galamb. – Vigyázz magadra!

Nem sokkal később ugyanazon a helyen egy madarász lopakodott a fa alá. Kezében háló volt, léptei nesztelenek voltak. Szeme a galambra szegeződött. – De szép madár! – motyogta, és lassan felemelte a hálót, hogy rádobja.

A hangya észrevette a veszélyt. – A galamb veszélyben van! – dobbant meg a szíve. Gondolkodnia sem kellett. Villámgyorsan odaszaladt a madarász lábához, és teljes erejéből belecsípett a bokájába.

– Jaj! – kiáltott fel a madarász, és fájdalmában elejtette a hálót. A lihegő hangyát nem is látta, csak a csípést érezte. A galamb a zajtól felröppent, szárnyai suhogtak, és magasra emelkedett a levegőbe, jó messze a hálótól.

A galamb körözött egyet a patak fölött, majd leszállt egy alacsonyabb ágra. – Köszönöm, kicsi hangya! – turbékolta. – Ma te mentettél meg engem. – Én csak visszaadtam a jót – mosolygott a hangya. – Te előbb segítettél nekem.

A két kicsi barát ezután gyakran üdvözölte egymást a pataknál. Mindketten tudták: a jóság visszatalál ahhoz, aki adja, még akkor is, ha apró lábakon érkezik.

Tanulság: Jótett helyébe jót várj.