Egyszer volt, hol nem volt, élt a tenger partján egy szegény halász meg a felesége, Ilsebill. Rozoga, piszkos, kis kunyhóban laktak, amelynek résein átfújt a szél. A halász nap mint nap kiment a partra, bedobta a horgát, és türelmesen várt, hogy a hullámok megajándékozzák valamivel.

Egy napon azonban valami egészen különös akadt a horgára: egy hatalmas, lapos hal, amelynek pikkelyei aranyosan csillogtak a víz alatt. Ahogy felhúzta, a hal megszólalt: „Kérlek, engedj el! Nem közönséges hal vagyok, hanem elvarázsolt herceg. Ha jószívű vagy, visszaengedsz a tengerbe.” A halász nagyot nézett, aztán így szólt: „Ha herceg vagy és beszélsz, nem eszlek meg. Ússz szabadon!” És szépen elengedte.

Amikor hazaért, elmesélte Ilsebillnek, milyen különös halat fogott, és hogy elengedte. A felesége összecsapta a kezét: „Te ügyefogyott ember! Miért nem kértél tőle valamit? Egy tiszta, kis házat legalább! Nem maradhatunk örökké ebben a rozzant kunyhóban. Menj vissza, és kérd meg!”

A halász nehezen állt rá, de végül kiment a partra. A tenger még békés volt, kéken csillogott, finoman ringott. A férfi a vízhez hajolt, és így szólt, ahogy eszébe jutott: „Hal, hal a tengerben, hallod-e? Feleségem, Ilsebill azt kívánja, legyen úgy, ahogy akarja!” A víz meglibbent, a hal felbukkant. „Nos, mit kíván a feleséged?” – kérdezte csendesen. „Egy szép, tiszta kis házat szeretne” – felelte a halász. „Menj haza, már megkapta” – mondta a hal, és alábukott.

A halász hazasietett, és lássa: helyén egy takaros, fehér falú ház állt, rendes tetővel, ablakkal, kiskerttel. Ilsebill mosolygott, elégedetten járkált szobáról szobára. De ez az öröm nem tartott sokáig. Néhány nap múlva így szólt: „Ez is kevés. Kell egy nagy kőház udvarral, kerttel, cselédekkel. Menj vissza a halhoz!” A halász sóhajtott, de ment.

Most a tenger már zölden és sárgán fodrozódott, a szél morgott. A halász ismét szólt: „Hal, hal a tengerben, hallod-e? Feleségem, Ilsebill azt kívánja, legyen úgy, ahogy akarja!” A hal előjött. „Mit kíván most a feleséged?” – kérdezte. „Nagy kőházat, udvart, kertet” – mondta a férfi. „Menj haza, már megkapta” – felelte a hal.

S lám, a kis ház helyén hatalmas kőház állt, tornáccal, fényes ablakokkal, zöldellő kerttel és csobogó kúttal. Volt ott konyha, kamra, mindenféle jó. A halász hálásan körülnézett, de Ilsebill szemében már újabb tűz lobogott. „Szép, szép – mondta –, de én kastélyban akarok élni, aranyos termekben! Menj vissza, és kérd meg!”

A tenger szürkülni kezdett, hullámai egymásnak csapódtak, mintha türelmetlenül morajlanának. A halász ismét elmondta a mondókáját. A hal feljött, és fáradtan kérdezte: „Mit kíván most a feleséged?” „Kastélyt” – felelte a halász. „Menj haza, már megkapta” – szólt a hal.

Otthon Ilsebill már selyembe öltözve várta a díszes, magas tornyú kastélyban. „Most már királyné akarok lenni” – jelentette ki másnap. A halász ijedten kapta fel a fejét: „Ilsebill, nem jó ez így. Már így is sokat kaptunk.” De a felesége elfordította a fejét: „Menj!”

A tenger feketébb lett, hullámai magasra tornyosultak, a partot csapkodták. A halász reszketve mondta a szavait. A hal előbukkant. „Mit akar most?” – kérdezte kurtán. „Királyné akar lenni” – válaszolta a halász. „Menj haza, már királyné” – felelte a hal.

A kastélyban most trónterem ragyogott, koronával, bársonnyal, seregnyi szolgával. Ilsebill a trónon ült, és alig pillantott a férjére. „Nem elég – mondta hamarosan. – Császár akarok lenni, hogy mindenki fölött uralkodjam!” A halász már nagyon félt, de nem mert ellenszegülni.

A tenger üvöltött, mint viharban az erdő, a felhők alacsonyan szaladtak, a víz fekete volt, mint a tinta. A halász ismét elmondta a mondókáját. A hal feljött, szeme hidegen csillant. „Mit kíván most a feleséged?” „Császár akar lenni” – hebegte a férfi. „Menj haza, már az” – jött a válasz.

A trón most még magasabb volt, a termek pompája elvakító. De Ilsebill nem nyugodott. „Pápa akarok lenni – mondta –, a legnagyobb a földön!” A halász már alig kapott levegőt a félelemtől. „Ilsebill, kérlek…” – de a felesége csak intett.

A tenger most tajtékzott, bűzös füst szállt fel, a föld remegett a lába alatt. A hal feljött, egészen közel. „Mit kíván most?” „Pápa akar lenni” – suttogta a halász. „Menj haza – felelte a hal –, már pápa.”

A palota templommá változott, tornyokkal, harangokkal, mit sem érő pompával. Ilsebill fehér ruhában állt, és úgy érezte, nincs már feljebb. Ám éjszaka mégis felriadt, és halkan, majd egyre hangosabban mondta: „Több kell. Olyan hatalmas akarok lenni, mint az Isten. Parancsolni akarok Napnak és Holdnak!” Reggel ezzel küldte a férjét: „Menj, és mondd meg neki!”

A halász úgy érezte, mintha ólmot viselne a lábán. A tenger üvöltött, örvénylett, a hullámok, mint sötét hegyek, fölé tornyosultak. A levegőben vihar íze volt. A halász mégis kimondta: „Hal, hal a tengerben, hallod-e? Feleségem, Ilsebill azt kívánja, legyen úgy, ahogy akarja!” A hal feljött, és sokáig némán nézte. „Mit akar most a feleséged?” – kérdezte végül. A halász összeszedte bátorságát: „Olyan hatalmas akar lenni, mint az Isten.”

A hal szeme mélyen villant. „Menj haza” – mondta halkan –, „ültök megint a régi, piszkos kunyhótokban.” Azzal alábukott, és a tenger elcsendesedett, mintha sosem viharzott volna.

A halász hazasietett, és nem látott sem kastélyt, sem kőházat, sem trónt, sem koronát. Csak a régi, repedezett falú kunyhó állt ott, a szél süvített a réseken, és Ilsebill haragosan kuporgott a sötét sarokban. Így maradtak, mint azelőtt.

És ha valaki kérdezné, mi a tanulság: aki soha nem elégedett azzal, amije van, végül mindent elveszít, még azt is, amit már megkapott.