A nádas fölött szitakötők kék hurkokat rajzoltak a levegőbe, a víz pedig olyan puha csobogást énekelt, mintha valaki simogatná a kövek hátát. Lili, a kíváncsi kis vidra a hasára fordulva siklott a víz felszínén és fülelt. A folyónak mindig volt mondanivalója. Hol fecsegett, hol duruzsolt, hol dohogott a parton heverő uszadékfákon. Most azonban valami nem stimmelt. A sodrás lassabb lett, a dal bizonytalanabb. Mintha elfelejtette volna a folyó, hogyan kell nevetni.

– Hallottátok? – kapta fel a fejét Lili. – Elakadt valahol a nevetése.

Bors, a vörös mókus a partra hajló fűzfán ült, és két manccsal fogta a farkát, nehogy belelógjon a vízbe.

– A víz sosem áll meg csak úgy – bölcsen csóválta a fejét. – Menjünk megnézni!

Pötty, a tarka levelibéka nagyot ugrott a nádszálról, és placcs! – belepottyant Lili elé.

– Ha kaland van, én brekkelek érte! – vigyorgott, aztán már úszott is a vidra mellett.

Márvány, a szürke gém, akinek a lába hosszú volt, mint a folyó gondolatai, óvatos léptekkel lépett a sekélybe.

– Felfelé kell mennünk. A történetek mindig a forrásnál kezdődnek – dünnyögte, és elindult a parton.

A társaság útra kelt. A folyó kanyarogva mutatta az utat, a parton rekettyebokrok súgtak össze, és a madarak úgy csicseregtek, mintha térképet rajzolnának hanggal. Lili hol a víz alatt suhant át a sás sűrű gyökerei közt, hol felbukkant, hogy levegőt vegyen és egy vidrás fintort vágjon Borsnak. A mókus persze nevetve ugrált ágról ágra, és ugratásból sem volt rest.

– Ha így haladunk, estére simán utolérjük a bajt – kiáltotta, majd hirtelen eltűnt egy csipkés vadrózsabokor mögött.

– Hé! – hallatszott Bors hangja. – Ez egy tüskés alagút!

Lili nevetett, és könnyed mozdulattal alámerült a bokor alatt. Pötty a levelei közül varázsolt ki egy lapos levelet, mint egy kis pajzsot, és azzal tolta félre a tüskéket, hogy a mókus átmásszon rajtuk. Márvány közben hosszú csőrével úgy igazgatta a vadrózsa ágait, mint egy kertész, aki érti a tüskék nyelvét.

Továbbhaladtak. Egy felborult öreg fűzfa állta útjukat, gyökereivel a vízbe kapaszkodva. A sodrás ott morgott, megzavarva és dacosan. Lili körbeúszta a fát, és rájött, hogy alatta alagút vezet át.

– Ezen át megyek – vigyorgott.

– Én a tetején – vágta rá Bors, és már kapaszkodott is felfelé.

Pötty félve nyújtózkodott a víz szélén.

– Én... én kipróbálom a csobogó-szlalomot – döntötte el, és átszökkent a gyökérbordák között. Márvány pedig türelmesen megkerülte az egész faóriást, minden lépésnél megmérve a mélységet.

A túloldalon a víz hangja még gyengébb volt. A patak vize meleg lett, és a kövek között apró pocsolyák maradtak. Lili szíve összeszorult, amikor meglátott egy fuldokló csigát, amely nyálkavonalán egyensúlyozott.

– Visszaviszlek – súgta a csigának, és óvatosan a mélyebb vízhez tolta. A csiga hálásan buborékot eresztett.

– A folyó tényleg elakadt – állapította meg Márvány, miközben a csőre egy lapos kavicson koccanó hangot adott. – Odaát, halljátok?

Előttük valami furcsa zúgás hallatszott, nem a régi, jól ismert csobogás. Valami más hangja volt: mint amikor valaki túl nagy kupacba rakja a leveleket, és aztán mind egyszerre csusszan meg.

A következő kanyar után kibomlott a titok. Egy új tó terpeszkedett a völgyben, sima tükrén vízililiomok ültek, és a parton frissen rágott fatönkök fehér sebei világítottak.

– Hódok – suttogta Bors. – Friss munka!

A gát közepén egy barna, tömpe fülű hód állt, a metszőfogai olyan sárgák voltak, mint a nyári kukoricaszemek. Mellette kisebb hódok siettek ide-oda, mintha valami titkos ünnepségre készülnének.

– Jó napot! – kiáltotta Lili, és felkapaszkodott a gát szélére. – A folyó szava elhalkult. Tudjátok, miért?

A nagy hód büszkén kihúzta magát.

– Én vagyok Csutka – mondta. – És ez a mi tavunk. Éjszaka, khm... dolgoztunk keményen. Csak egy kicsit állítottuk meg a vizet, hogy otthonunk legyen.

– Azt hiszem, nem csak egy kicsit – csóválta a fejét Pötty, aki a gát résein át kukucskált. – A csuklóimnál alig ér a víz odalent.

Márvány lehajolt, és a gát oldalát vizsgálta.

– A főágban van a gát. A mellékág szabadon maradt volna, de a ledőlt fűzfa bedugult náddal együtt. Ezért némult el a folyó lejjebb.

Csutka összeráncolta a homlokát, és a körmei közé akadt forgácsot csippentgette.

– Mi csak építettünk, ahogy a szívünk diktálta. Nem akartunk bajt.

– Mi sem bajt keresünk – mondta halkan Lili. – Csak a nevetést. Ha találnánk egy utat, amelyen a víz visszatalál lefelé, és közben a ti tavacskátok is megmarad, mindenki jól járna.

– Engedés? – húzta fel a szemöldökét Csutka. – Olyasmit még nem csináltam.

Bors a gát tetejére ugrott, és a farkával egy csíkot rajzolt a nedves ágakra.

– Mi lenne, ha itt nyitnánk egy kis csatornát? Nem nagyot, csak épp akkorát, hogy a víz újra csobogjon.

– És a mellékágat is ki kell szabadítani a nádtól – tette hozzá Márvány. – Akkor két útja lesz a víznek. Olyan lesz, mint egy új dal refrénnel.

Csutka nézegette a rajzolt csíkot, aztán nézett a kis hódokra, akik kíváncsian húzogatták a bajszukat.

– Próbáljuk meg – bólintott végül. – De óvatosan. A házunknak erősnek kell maradnia.

Nekiálltak. A gát szélében Lili és Bors óvatosan kihúztak pár vékonyabb ágat, mint amikor valaki egy fonott kosárból csak egy szálat húz ki. Pötty minden pici résnél beledugta a fejét, és brekegve jelentette:

– Itt csöpög! Itt csordogál! Itt már csobog!

Márvány hosszú lábait biztosan tette a kavicsokra, és a csőrével a mellékág bejáratából kiszedte a beszorult nádszálakat. Csutka közben nagyobb darabokat mozgatott, és minden kivett ág helyére kettőt igazított oldalról, hogy a gát ne veszítsen erejéből.

Amikor az első vékony sugár átbukott a résen, a víz fellélegzett, mintha valaki megvakarta volna a hátát a jó helyen. A patak odalent vidáman kuncogni kezdett, a kavicsok közül pedig kis halak bukkantak elő, hogy kipróbálják az új áramlatot.

– Várjatok! – kiáltotta Lili hirtelen, mert a rés túlságosan gyorsan tágult. A víz nekidőlt a gát oldalának, és az egyik gerenda megingott.

A következő pillanatban a sugár kiszélesedett, és Lilit megkapta a sodrás. Forgott, bukdácsolt, a világ egy pillanatra vízbuborék és fény lett. Bors, aki figyelte, villámgyorsan elkapott egy hajlékony fűzvesszőt, és leeresztette.

– Kapd el! – kiáltotta.

Lili mancsa hozzáért a vesszőhöz, de kicsúszott. Ekkor Csutka egyetlen nagy csobbanással a vízbe vetette magát, és oldalával megtámasztotta Lilit, mint egy mozgó szikla. Együtt kapaszkodtak a fűzvesszőbe, és Pötty bátor brekegéssel segítette őket a part felé, mintha a hangjából kötél lenne.

– Köszönöm – lihegte Lili, amikor partra értek. A víz már egyenletesen csorgott a kis csatornán, a mellékág pedig felszabadult és újra élni kezdett.

– Úgy tűnik, sikerült – mondta elégedetten Márvány. – A tó megmaradt, a patak pedig visszakapta a nevetését.

Csutka meghajolt, amennyire egy hód csak tud.

– Ma megtanultam új szót – morzsolta. – Engedés. Nem azt jelenti, hogy feladom, hanem azt, hogy helyet csinálok másnak is.

– És én azt tanultam – csillant meg Lili szeme –, hogy a folyó nemcsak vizet visz, hanem történeteket is. Ma a te történeted találkozott az enyémmel.

A nap magasra kapaszkodott, és fénycsíkokat terített a vízre. A barátok letelepedtek egy lapos kőre. Bors mogyorót ropogtatott, Pötty szeplős hasát melegítette, Márvány egyensúlyozott egy lábon, mert az úgy kényelmes volt, és Csutka a mellső mancsai közé vett egy sima kavicsot.

– Ezt ide teszem a gát tetejére – mondta. – Ha a víz eltakarja, túl magas a tó. Ha látszik, minden rendben. Így figyelek majd.

– Akkor én minden héten eljövök, hogy meghallgassam a folyó szavát – kacsintott Lili. – Ha elhalkul, tudni fogom, hol kopogtassak.

A patak újra énekelt. Nem úgy, mint régen, hanem kicsit másképp: most már baráti hangok is szóltak benne. A csobogás közé néha belebrekgett egy vidám békaugrás, néha egy mókus kacaja csilingelt, és néha, nagyon halkan, egy hód hálás sóhaja keveredett a víz dalába.

Aznap délután a nádas olyan volt, mint egy színház függönye, amely újra felgördült. A folyó nevetett, a kövek mosolyogtak, a szitakötők kék hurkai pedig egészen a messzeségig rajzolták az új történet vonalát. Lili a hátára fordult, és a vízben ringva hallgatta, ahogy a folyó újra beszél. Nem okosan, nem hangosan, csak éppen elég halkan. Éppen úgy, hogy aki figyel, megértse.