Meleg nap volt a falu szélén. A kis tó tükre csillogott, a nád susogott, szitakötők táncoltak a víz fölött. A békák vidáman brekegtek a levelek között, és a kishalak árnyékot kergettek.

Néhány fiú érkezett a partra. A zsebük tele volt lapos kövekkel. – Nézd, milyen nagyot fröccsen! – kiáltotta az egyik, és már repült is az első kő. Placcs! A víz fodrozódott, a békák ijedten lebuktak.

– Ez mókás! – nevetett a másik, és még egy követ hajított. Placcs! Placcs! A kövek egyre közelebb csobbantak a leveleken ülő békákhoz. A fiúk versenyeztek, ki tud nagyobb hullámot csinálni. A békák riadtan bujkáltak a nádasban, de nem mind tudtak elbújni időben.

Egy kicsi, zöld hátú béka kíváncsian kidugta a fejét. A kövek csobbanása felriasztotta. Egy lapos kő épp a levele mellett csapódott a vízbe. A kicsi béka megrémült, és nagyot ugrott, hogy elkerülje a követ. A fiúk még mindig nevettek, és újabb köveket kerestek.

Ekkor egy öreg béka lassan felbukkant a víz színén. A szeme nagy volt és szelíd, a hangja mélyen, de tisztán szólt: – Fiúk, kérlek titeket, ne dobáljatok köveket! Ami nektek játék, az nekünk halál.

A fiúk megálltak, a kezükből kiesett néhány kő. – Halál? – suttogta az egyik. – De mi csak fröcskölni akartunk…

Az öreg béka bólintott. – Tudom, hogy nevetni szeretnétek és játszani. De a kövek fájnak. Megijesztik a kicsiket, és meg is sebezhetnek minket. Gondoljatok arra, milyen lenne, ha rátok repülne egy nagy kő.

A fiúk egymásra néztek. A víz már nem tűnt olyan vidámnak, a hullámok csendesebben ringtak. – Sajnáljuk – mondta halkan az egyik. – Nem akartunk bántani senkit.

– Köszönöm – felelte az öreg béka, és visszamerült a nádas felé. A kicsi, zöld hátú béka is óvatosan előbújt, és nagy, kíváncsi szemekkel figyelte a fiúkat.

– Játsszunk inkább ott, ahol nincsenek állatok – javasolta egy fiú. – Pörgethetünk lapos köveket a víz tetején, de a túloldalon, ahol üres a part.

És így is tettek. A fiúk átmentek a tó másik oldalára, és megtanulták úgy hajítani a köveket, hogy azok táncoljanak a víz tetején anélkül, hogy bárkit bántanának. A fröccsenések most már messze estek a nádtól.

A békák lassan visszatértek a levelekre. Újra megszólalt a brekegés: brekeke, brekeke. Mintha azt mondták volna: – Köszönjük!

Aznap a fiúk valami fontosat vittek haza. Megértették, hogy a móka akkor a legjobb, ha senkinek sem fáj. És amikor legközelebb követ találtak a parton, eszükbe jutott az öreg béka szelíd figyelmeztetése: ami nektek játék, az nekünk halál.