Egyszer régen, az erdő szélén élt egy kecskemama hét vidám, fehér foltos gidájával. Szerették a napsütést, a friss füvet, és a dalokat, amelyeket anyukájuk énekelt nekik. Egy napon a kecskemama így szólt:

– Kicsinyeim, elmegyek a piacra. Vigyázzatok! A farkas ravasz és éhes. Ne engedjetek be idegent! Engem a lágy hangomról és a fehér patáimról ismertek meg.

– Ígérjük, anyácskánk! – felelték a gidák. – Okosak és óvatosak leszünk!

Alig ment el a kecskemama, valaki kopogott az ajtón.

– Nyissátok ki, kicsikéim, itt az anyukátok! – duruzsolta valaki.

A gidák összenéztek. A legnagyobb így szólt:

– Mutasd a hangod! Ez túl mély. Te a farkas vagy!

A farkas, aki az ablak alatt lapult, morcosan elsomfordált, és krétát rágcsált, hogy a hangja lágyabb legyen. Aztán a péknél tésztával borította be a mancsát, majd a molnárral fehér lisztet szóratott rá – bár a molnár először tiltakozott, a farkas megfenyegette. „Most már bizonyosan elhiszik!” – gondolta.

Újra kopogott.

– Nyissátok ki, kicsikéim, itt az anyukátok. Hozok nektek finom falatokat! – szólt ezúttal lágyan.

– Mutasd a mancsod az ablaknál! – kiáltotta az egyik gida.

A farkas a lisztes, fehér mancsát az ablakhoz tartotta. A gidák azt hitték, valóban a mamájuk az. Kinyitották az ajtót – és már be is rontott a farkas!

– Jaj, fussunk! – kiáltották a gidák, és ki-ki gyorsan búvóhelyet keresett. Az egyik az asztal alá bújt, a másik az ágyba, a harmadik a kemencébe, a negyedik a szekrénybe, az ötödik a mosdótál alá, a hatodik a függöny mögé. A legkisebb pedig az óraszekrénybe húzódott, és csendben maradt.

A farkas nagy szemekkel keresgélt. És ahogy megtalálta a gidákat, mindegyiket egyetlen nagy falással lenyelte. Csak a legkisebbet nem találta meg. Aztán, jóllakottan, kiment a rétre, leheveredett egy fa alá, és mély álomba zuhant.

Nemsokára hazatért a kecskemama. Az ajtó tárva-nyitva volt, a szoba felforgatva.

– Gyermekeim! Hol vagytok? – kiáltotta kétségbeesve.

Ekkor halk kopogás hallatszott az óraszekrényből.

– Itt vagyok, anyácskám – suttogta a legkisebb. – A farkas itt járt, és mind a testvéreimet lenyelte!

A kecskemama szíve összeszorult, de nem adta fel. Megölelte a legkisebbet, és így szólt:

– Siessünk! Megkeressük a vén tolvajt!

Kimentek a rétre, és ott aludt a farkas a fa alatt. A hasa kerek volt, mint egy nagy dob, és időnként mintha belülről halk kopogás hallatszott volna.

– Még élnek! – suttogta a kecskemama. – Gyorsan hozz tűt, cérnát és ollót!

Óvatosan, nagyon óvatosan a kecskemama picit felnyitotta a farkas hasát. Egy csepp vér sem folyt, és lám, egy kis gida ugrott ki, aztán még egy, és még egy… mind a hatan épen és vidáman! A falánk farkas olyan sietve nyelte le őket, hogy meg sem sérültek.

– Gyertek, kicsikéim – mondta a kecskemama. – Tegyünk a helyükre köveket!

A gidák sima, nehéz köveket hordtak a patakpartról, és teleszórták velük a farkas hasát. A kecskemama gondosan összevarrta, mintha csak egy kabátot foltozna.

Amikor a farkas felébredt, megszomjazott.

– Ó, de nehéz a hasam! – morgott. – Elmegyek a kúthoz inni.

Odaállt a kút széléhez, lehajolt – csakhogy a kövek olyan nehezek voltak, hogy megbillent, és belepottyant a mély vízbe. És többé senkinek sem ártott.

A kecskemama a hét gidával kézen fogva táncot lejtett a réten.

– Emlékezzetek – mondta mosolyogva –, soha ne nyissatok ajtót idegennek, és mindig figyeljetek a jelekre!

A gidák boldogan bólogattak. Aznap este újra dal szólt a kis házban, és a holdfény alatt mindenki nyugodtan, biztonságban aludt.