Egyszer volt egy császár, aki jobban szerette a ruháit, mint bármi mást a világon. Minden pénzét ruhára költötte. Minden órában átöltözött. Nem a palota, nem a katonák, sem a színház érdekelte, csupán a szekrénye és az, hogy mit vegyen fel legközelebb.

Egy nap két idegen érkezett a városba. Azt mondták, ők híres szövők, és különleges anyagot tudnak szőni. Olyan ruhát készítenek, amely láthatatlan mindenki számára, aki buta, vagy nem méltó a tisztségére. A császár felcsillant szemmel hallgatta őket. „Micsoda nagyszerű ruha lesz! Azonnal megtudom, ki okos, és ki nem való a helyére” – gondolta. Pénzt, selymet és aranyat adott nekik, valamint egy külön szobát a palotában.

A két ember beállította a szövőszéket, és dolgozni kezdett. Csakhogy a szövőszéken nem volt semmi. Ők azonban úgy tettek, mintha szorgosan szőnének. Napokig kértek még több selymet és aranyat, amit szépen zsebre raktak, és közben a levegőt „szőtték”.

„Meg kell néznem, hol tartanak” – gondolta a császár, de kicsit félt. Elküldte hát a legidősebb miniszterét. A miniszter belépett, és a szövőszékre nézett. Nem látott semmit. A szíve hevesen kalapált. „Jaj, hát akkor én buta vagyok? Vagy nem vagyok méltó a tisztemre?” – gondolta. Hangosan azonban ezt mondta: „Ó, milyen gyönyörű színek! Milyen finom minta!” A két szövő mosolygott, és még részleteket is mutatott a levegőben. A miniszter visszament a császárhoz, és áradozott a csodálatos szövetről.

Nem sokkal később a császár egy másik tisztviselőt is elküldött. Ő sem látott semmit, hiszen nem volt ott semmi, de nem merte bevallani. Inkább bólogatott: „Valóban páratlan munka!” A császár megnyugodott. „Ha ők ketten látják, akkor a ruha biztosan csodálatos” – gondolta, és úgy döntött, maga is megnézi.

A két szövő készségesen fogadta. Mutogatták a levegőt, és kérdezték: „Tetszik Felségednek a szín?” A császár tágra nyitotta a szemét, de nem látott semmit. „Jaj, hát akkor én…?” – futott át rajta. Nem akart butának látszani. „Igen, igen, remek! Pompás! Parancsolom, hogy készítsék el a díszmenetre!” – mondta hangosan. A két ember egész éjjel „dolgozott”. Úgy vágtak, mintha anyag lenne. Úgy varrtak, mintha cérna futna a tűben. Másnap azt mondták: „Készen vannak a ruhák!”

Eljött a próba ideje. A szélhámosok úgy tettek, mintha felöltöztetnék a császárt. Megfogták a levegőt, és azt mondták: „Itt a kabát. Itt a nadrág. Itt az uszály.” A császár forgolódott a tükör előtt, és bólogatott. A kamarások is hajlongtak, és suttogták: „Milyen jól áll Felségednek!” Senki sem mert mást mondani. A díszmenet elkezdődött. A trombiták szóltak, a zászlók lobogtak, a nép az utcákon állt.

Az emberek tágra nyílt szemmel nézték a császárt. Nem láttak rajta semmit. De emlékeztek, mit mondtak a szövők: a ruha láthatatlan azoknak, akik buták vagy méltatlanok. Ki akarna butának tűnni a tömegben? Így hát mindenki tapsolt, és ezt kiáltotta: „Milyen csodás ruha! Milyen finom szövés!”

Egyszer csak egy kicsi gyerek megszólalt: „De hiszen nincs is rajta semmi!” Az apja suttogni próbált: „Csitt!”, de már késő volt. A szavak tovaszálltak a levegőben. Előbb csak páran ismételték, aztán egyre többen: „Nincs is rajta semmi! A császár meztelen!”

A császár meghallotta. Megborzongott. Tudta, hogy a gyerek igazat mond. De mit tehetett? A menet már tartott. „Végig kell mennem. Nem állhatok meg most” – gondolta. Fejét felemelte, lépteit megnyújtotta, és ment tovább. A kamarások komoly arccal vitték a nemlétező uszályt, mintha valóban súlya volna.

És azóta sokan emlékeznek arra, hogy az igazság néha a legegyszerűbb szájból hangzik el, és hogy jobb azt kimondani, mint félni tőle.