Messzi Kínában élt egy császár, akinek palotája olyan fényes volt, hogy a nap is megállt rajta csillogni. A kertje tele volt ritka fákkal, virágokkal és mesterséges tavakkal, amelyeken ezüst halak suhantak. A világból sok tudós és író jött ide, hogy mindezt leírja. Egy vastag könyvben az állt: a császár palotája csodaszép, de a legnagyobb csoda egy apró madár a közeli erdőben, a csalogány, akinek dala minden szívet megvigasztal.

Amikor a császár ezt elolvasta, meglepődött. „Csalogány? A palotámnál is nagyobb csoda az erdőben? És én még sosem hallottam!” – mondta. Azonnal parancsot adott: „Ma este ide hozzátok a csalogányt! Hallani akarom a dalát!”

A főurak egymásra néztek, mert egyikük sem hallott még róla. Kerestek a kertben, a csarnokokban, még a kincstárban is, de persze nem találtak semmit. Végül a konyhában egy apró, fáradt konyhalány megszólalt: „Én ismerem! Este, amikor a beteg édesanyámnak viszek ételt, az erdei ösvénynél énekel. Olyan szépen, hogy megáll a lábam.”

A főurak azonnal útnak indultak a konyhalánnyal. Mentek a faragott kapukon át, a virágzó fák alatt, majd ki az erdőbe, egészen a tengerig. Útközben egyszer meghallották egy tehén bőgését. „Biztos ez a csalogány!” – örvendeztek. „Nem, nem!” – nevetett a lány. Aztán a békák kuruttyoltak. „Ez már biztosan az!” – reménykedtek. „Dehogy! Az csupa pocsolya-hang” – mondta a lány. Végül, amikor a hold felkúszott a víz felett, egy finom, tiszta dallam szállt a levegőben. A hang egyszerre volt szomorú és vidám, mint egy felhő mögül előbújó napsugár.

„Csalogány!” – suttogta a konyhalány, és egy kis szürke madár repült a faágra. Nem volt díszes tollú, nem csillogott rajta semmi, mégis meghajolt udvariasan.

„Kedves csalogány – szólt az egyik úr –, a császár parancsa, hogy jöjj velünk a palotába, és énekelj neki.”

„A császárnak?” – csipogta a madár. „Ha ő kívánja, megyek. De dalom a szabad erdőből születik.”

Elindultak hát vissza. A palotában ezernyi lámpás fénylett, mindenki ünnepi ruhát öltött. A császár trónján ült, merev arccal, várakozva. A csalogány felröppent egy aranyállványra, és énekelni kezdett. A dal úgy szállt, mint a tiszta forrás. Mesélt a hűs árnyékú fákról, a halászok hálóinak suhogásáról, az eső illatáról és a hajnalról, amikor a világ minden zaja elcsendesül.

A császár szemében könny csillant. Egy udvarmester suttogta: „Nézzétek, a császár könnycseppje olyan, mint egy gyöngy!” A császár ekkor mosolygott. „Kedves madaram, maradj nálam! Éneked ajándék a szívnek.”

A csalogányt tisztelettel kezelték: saját kis arany ülőkéje lett, és finom selyemszalagot kötöttek a lábára, hogy ne vesszen el. Minden este elénekelt egy dalt a császárnak, s néha nappal is, de azt kérte, hadd repülhessen ki néha a kertbe levegőzni. A császár megengedte.

Egy napon ritka ajándék érkezett Japánból: egy csillogó, aranyozott gépmadár. Tolla gyémántként szikrázott, a mellén drágakövek ragyogtak. Ha felhúzták, fémes, csilingelő dallamot énekelt, mindig ugyanazt, de olyan pontosan, hogy a főurak tapsoltak örömükben.

„Micsoda kincs!” – kiáltották. „Mindig ugyanúgy énekel, sosem téveszt!” A császár is elragadtatott volt, és hamarosan a gépmadár lett az udvar kedvence. Megpróbálták együtt énekeltetni a két madarat, de az élő csalogány dalát a szellő, a csend és a szív vezette, a gépmadárét meg egy rugó. A két hang nem illett össze. Az udvaroncok mégis a csillogót kérték újra és újra.

Egy éjjel, amikor mindenki a gépmadár csengő dalát hallgatta, az ablak résnyire nyitva maradt. A csalogány csendben kirepült a sötétbe, vissza az erdőbe. „Szökevény!” – háborodott fel az udvar. A császár szomorú lett, de a gépmadár vigasztalta. „Hiszen ez sosem fárad el!” – mondták. És valóban: nap mint nap felhúzták, míg egy reggel egyszer csak kattanás hallatszott. A gépmadár belsejében valami eltört. Sietett a mester, csavarokkal és kulcsokkal bíbelődött, és kijelentette: „Megjavítottam, felség, de ezután csak ritkán szabad felhúzni. Évente egyszer, ünnepen.” A gépmadarat üvegkalitkába tették, mint egy drága ékszert.

Teltek az évek. A császár megöregedett, és megbetegedett. A nagy hálóágyban feküdt, a terme sötét volt és némán visszhangzott. Fájt a mellkasa, és hideg árnyék ült a szívén. A gépmadárhoz fordult: „Énekelj, kérlek!” De a gépmadár némán ült az üveg mögött. Nem volt ki felhúzza, és már amúgy sem bírta volna a régi dalt.

A császár elcsüggedt. Az éj sűrűbb lett, a csendben mintha lépések neszeztek volna. A lábánál egy alak ült – sápadt, komoly és csendes. Nem kiabált, nem ijeszgetett, csak nézte a császárt. „Én a Halál vagyok” – suttogta. A falakon árnyak mozogtak: emlékek a múltból, kimondott szavak, elfeledett tettek. A császár reszketve kérte: „Bárcsak hallhatnék egy dalt! Csak egyet, ami könnyíti a szívem.”

Ekkor a nyitott ablakon át egy ismerős, finom hang suhant be. A csalogány ült az ablakpárkányon. Nem volt rajta semmi dísz, csak a holdfény. Nekikezdett énekelni. Dalában benne volt az erdei hűvös, a tavaszi virágok illata, a halászok hálójának loccsanása, a gyermeknevetés a parton, és benne volt a császár saját szívdobbanása is – lassan, de biztosan.

A Halál figyelt. A dal egyszer csendes lett, egyszer erős, hol vidám, hol szomorú. A csalogány énekelt a reményről, hogy a hajnal mindig eljön, és a bánatról, ami elszáll, ha nem zárjuk be a szívünkbe. A Halál felállt, és mint aki a hosszú útra készül, felhúzta köpönyegét. „Köszönöm a dalt” – suttogta, majd csendben eltűnt.

A császár mély levegőt vett, mintha valami nehéz kő gördült volna le a melléről. „Kedves csalogány” – mondta halkan –, „megmentetted az életem. Hogyan hálálhatom meg?”

A csalogány közelebb repült. „Nincs szükségem aranyra, drágakőre, kalitkára. Hagyd, hogy szabadon énekeljek. Ha hívsz, jövök, és elmondom, amit látok: a jót és a rosszat is. Dalom nem mindig lesz édes, de igaz lesz.”

A császár bólintott. „Légy a barátom és énekesem. Senkinek sem mesélek rólad, aki álmomban jössz. Csak hallgatlak.”

Másnap reggel az udvaroncok óvatosan kukkantottak be a beteg császárhoz – és elámultak. Az uralkodó maga ült az ágy szélén, arca friss volt, mint a hajnal. „Jó reggelt!” – mondta. „A gépmadár maradjon a helyén, üveg alatt, ünnepekre. Ma pedig nyissátok ki az ablakokat!”

A kerti fák felől halkan felcsendült egy dallam. Nem csillogott hozzá sem arany, sem drágakő – csak az élő hang, amely minden nap új volt, mint a reggel. A császár mosolygott, és tudta: a legnagyobb kincs néha szürke, csendes és szabad.