Réges-régen élt egy öreg szamár. Sokáig dolgozott a malomban, de a lába már reszketett, a háta fájt, és a gazdája egyre szigorúbban nézett rá. A szamár meghallotta, hogy nem sok jó vár rá. Így hát felszegte a fülét, és azt mondta: „Iá! Elmegyek Brémába. Ott majd muzsikus leszek!” És útnak indult.

Nem ment sokat, amikor egy kutyával találkozott. A kutya lihegett, alig bírt lépni. „Miért szomorkodsz?” kérdezte a szamár. „Vau… Öreg vadászkutya vagyok” felelte a kutya. „Már nem tudok gyorsan futni, a gazdám elkergetne.” „Gyere velem Brémába” mondta a szamár. „Iá! Te verheted a dobot, én ordítok hozzá.” „Vau! Jövök!” kiáltotta a kutya, és csatlakozott.

Hamarosan egy macskához értek, aki az út szélén sírdogált. „Miért ejted a könnyeidet?” kérdezte a kutya. „Miau… Kiöregedtem az egérfogásból” nyávogta a macska. „A gazdasszony vizet forral… félek, rossz sors vár rám.” „Ne sírj!” mondta a szamár. „Iá! Gyere velünk Brémába muzsikusnak. Te játszhatod a hegedűt, mi kísérünk.” „Miau! Megyek!” mondta a macska, és lépdelt utánuk.

Ahogy továbbmentek, egy kakast hallottak. A kerítésen állt, és teli torokból kiáltotta: „Kukurikú!” „Miért kiabálsz ilyen keservesen?” kérdezték. „Holnap vasárnap” felelte a kakas, „a gazdám vendégeket vár, és engem akar vacsorára. Kukurikú, segítség!” „Ne félj!” mondta a szamár. „Iá! Velünk jössz Brémába. A te hangod lesz a legélesebb!” „Kukurikú! Jövök!” rikkantotta a kakas, és négyen folytatták az utat.

Mentek-mentek egész nap. Este egy nagy erdőhöz értek, és sötét lett. Már épp helyet kerestek pihenni, amikor a szamár egy kis fényt pillantott meg a fák között. „Ott egy ház!” mondta. Óvatosan odalopakodtak. A szamár benézett az ablakon. „Iá! Rablók ülnek odabent, esznek-isznak, és nagy a vígság” súgta a többieknek. „Ha nincs is Bréma közel, ennivaló biztosan van.” A négy barát összedugta a fejét, és furfangos tervet talált ki.

„Felállunk egymás hátára” mondta a szamár. „Én alul, aztán a kutya, a macska, legfelül a kakas. A jelre harsogunk, ahogy csak bírunk.” Úgy is tettek. A szamár nekifeszült az ablaknak és iázott, a kutya ugatott, a macska nyávogott, a kakas pedig teli tüdőből kukorékolt. Olyan koncertet csaptak, hogy az ablaküveg is megcsörrent. A rablók rémülten felugrottak, és azt hitték, szörnyű szellem tört rájuk. Kiszaladtak az erdő sötétjébe, és futottak, amerre láttak.

A négy vándor beballagott a házba. Az asztalon finom étel és ital gőzölgött. „Iá! Ilyen lakoma mellett jól esik a muzsika is” nevetett a szamár. A kutya csontot talált, a macska tejet nyalogatott, a kakas morzsát csipegetett. Aztán aludni tértek: a szamár az udvaron heverészett, a kutya az ajtó mögé feküdt, a macska a tűzhely mellé gömbölyödött, a kakas pedig a gerendára röppent.

Éjfél táján a rablók visszaküldték egyik társukat, hogy nézze meg, mi a helyzet. A férfi halkan belopózott. Sötét volt, csak a macska szeme fénylette, mint két parázs. A rabló azt hitte, gyufa. Odahajolt, hogy meggyújtsa, de a macska sziromkarmokkal végigkarmolta az arcát. „Miau!” A rabló rémülten hátrált, ám a kutya felugrott, és a lábába harapott. „Vau!” Az udvar felé rohant, de a szamár odasózott neki egy irtózatos rúgást. „Iá!” A rabló végső ijedtében felnézett, és a kakas rákiáltott a gerendáról: „Kukurikú!” A szerencsétlen futott, mint a szél, és vissza sem nézett.

„Jaj, barátaim!” lihegte a többieknek. „A házban egy boszorka kaparta szét az arcom, az ajtónál egy ember késsel megszúrta a lábam, az udvaron egy óriás megütött, a tetőről pedig a bíró kiabált rám! Menekültem, ahogy tudtam!” A rablók meghallgatták, és azt mondták: „Oda vissza nem megyünk.” Így aztán a négy vándor háborítatlanul maradt a házban.

Reggel madárdalra ébredt a kakas, a többiek pedig jókedvűen nyújtóztak. „Bréma messze van” mondta a szamár. „Iá! De itt békesség és étel vár ránk.” „Vau, ez az új otthonunk” bólogatott a kutya. „Miau, és muzsikálhatunk, amikor csak kedvünk tartja” dorombolt a macska. „Kukurikú! Így legyen!” rikkantotta a kakas. Onnantól fogva a négy jó barát boldogan élt a házban. Azt beszélik, Brémába végül már nem is mentek, de zenéjük és barátságuk ott maradt mindenki szívében.