A kastélykert szélén, ahol a fű magasra nőtt, a legnagyobb levelek a bojtorjáné voltak. Ha valaki a háta mögé fogta, olyan volt, mint egy hatalmas kötény; ha a feje fölé tartotta, majdnem ernyőnek is elég lett. A nagyház gyerekei tréfásan csak „bojtorján-erdőnek” hívták ezt a sarkot.

A bojtorján-erdő árnyékában két öreg csiga lakott. Nem siettek semmivel, és nagyon büszkék voltak a családjukra. „Mi igazán régi család vagyunk” – mondogatták. – „Őseink már akkor itt éltek, amikor a kastélyt még csak építették. Az egész kert értünk van: az almafák, a ribizlibokrok, a puha fű, főleg pedig a bojtorján levelei!”

Sokat beszélgettek a világról. Azt gondolták, amit a bojtorján levele nem takar, az már nem is olyan fontos. Néha egy cserebogár zúgott fölöttük.

„Milyen hangos és kapkodó!” – csóválta a fejét az öreg csiga.

„Én láttam a kert túloldalát is!” – dicsekedett a cserebogár. – „Olyan magas fák vannak ott, és a szél a legfelső leveleket is meglebegteti.”

„Aki így siet, az nem is látja, mi a lényeg” – felelte a csiganéni nyugodtan. – „A mi bojtorjánunk mindent megad, amire szükségünk van.”

A két csiga arról is beszélt, mi a legnagyobb megtiszteltetés a világon. „A nagyházban, ezüsttálon szolgálják fel a legszebb csigákat” – mondta a csigabácsi komolyan. – „Így történt az ősökkel is, akikről a nagyapám mesélt. Ezüsttálra kerülni: ez a dicsőség csúcsa!”

„Igen” – bólogatott a csiganéni. – „Ezért olyan fontos, hogy rendes csigák legyünk, és tartsuk a régi szokásokat.”

Egy napon, amikor a napfény melegen csillant meg a leveleken, a csigabácsi így szólt:

„Jó volna egy kiscsiga. Olyan, akinek átadhatjuk mindezt.”

Kerestek és vártak, lassan és türelmesen, ahogy a csigák szoktak. Végül a legkövérebb bojtorján tövénél találtak egy aprócska csigát, aki épp akkor bújt ki a tojáshéjból. „Ő a miénk!” – suttogta örömmel a csiganéni, és gondosan a legpuhább mohaágyba fektette.

A kicsi gyorsan megtanult mindent, amit a csigáknak tudniuk kell: hogyan kell finoman rágcsálni a levelek szélét, hogyan kell az eső után óvatosan csillogó csíkot húzni, és főleg hogyan kell nyugodtan, méltósággal élni a bojtorján-erdőben.

„Emlékezz rá” – mondta neki a csigabácsi –, „hogy régi, nemes családból származol. A kastély, a kert és ez a szép erdő mind-mind értünk van. És egyszer, ha ügyes, erős és szép csiga leszel, eljöhet a nagy nap: ezüsttálra kerülni a nagyházban.”

„Az fáj?” – kérdezte a kiscsiga félénken.

„Nem tudjuk” – felelte a csiganéni őszintén. – „Soha senki nem tért vissza, hogy elmesélje. De mindenki mondja, hogy ez a legnagyobb megtiszteltetés. Ha a legjobbak közé számítanak, akkor ez vár rájuk.”

Az idő telt, a cserebogarak röpködtek, a gyerekek néha be-bejöttek a bojtorján-erdőbe, és kacagtak, hogy milyen óriás a levél. A csigacsalád békésen élt, s a kicsi egyre nagyobb lett. Mindig azokat a történeteket kérte, amelyek az ősekről szóltak és az ezüsttálról.

Egy őszi napon, amikor az első hideg szél megcsípte a leveleket, valaki belépett a kertbe. A kertész egy nagy kosárral érkezett, mellette a szakácsné. Óvatosan felhajtották a bojtorján leveleit, és ahol kövér, fényes házat láttak, gyengéden leemelték az alatta megbúvó csigát. A leveleket is összeszedték, hogy puha legyen a csomag.

„Eljött a nagy nap” – suttogta az öreg csigabácsi, és büszkén kihúzta magát a házában.

„Igen, ez az” – felelte a csiganéni, és megszorította a kicsi csápját. – „Ne félj. Minden úgy lesz, ahogy kell.”

A kosár a nagyház konyhájába került. A szakácsné tiszta vízbe tette a csigákat, és rendet rakott körülöttük. A két öreg egymásra mosolygott, mintha ünnepre készülnének.

„Most bizonyára ezüsttálra kerülünk” – mondta a csigabácsi csendesen. – „Micsoda megtiszteltetés!”

A kiscsiga a bojtorján tövében maradt. A levelek zörögni kezdtek az őszi szélben, és hamarosan le is hullottak. A kicsi egyedül volt, de emlékezett minden szóra, amit a szüleitől hallott. Türelmesen várt a tavaszra.

Amikor újra meleg lett, friss, nagy levelek nőttek, és új cserebogarak zúgtak a levegőben. A kiscsiga már nem is volt olyan kicsi. Most ő mondta: „Régi családból származom. A bojtorján-erdő a miénk. Ha eljön az ideje, engem is kiválasztanak majd az ezüsttálra.” Úgy élt, ahogy tanították: lassan, nyugodtan, meggyőződéssel.

És egyszer, egy ragyogó napon, amikor a kastélyban vendégek érkeztek, megint jött a kertész a kosarával. Megemelte a levelet, meglátta a gömbölyű, fényes házat, és óvatosan fölemelte a csigát.

A nagyház konyhájában most is rend és sürgés-forgás volt. A szakácsné úgy bánt a csigákkal, mintha kincsek lennének, és az asztalon valóban csillogott egy ezüsttál. A csiga szíve megdobbant, ahogy a szülei mesélték: „Eljött az én napom.”

Hogy fájt-e? Ezt senki sem mesélte el soha. A csigák csak azt tudták, amit nemzedékek óta mondtak egymásnak: hogy ez a legnagyobb dicsőség.

A bojtorján-erdő aztán újra és újra kizöldült, a gyerekek tovább nevetgéltek a hatalmas levelek alatt, és minden tavasszal akadtak új csigák, akik azt suttogták: „Régi család vagyunk, a kert értünk van, és egyszer ezüsttálra kerülünk.”

Így lett teljes a történet. A két öreg csiga és a nevelt kiscsiga mind elérték, amiről hittek és beszéltek. És ők így nevezték ezt: a boldogságuk. Mert ők így tanulták, így hitték, és így élték az életüket – lassan, nyugodtan, a bojtorján-erdő árnyékában.